A prímás
Még nagyon friss bennem az érzés, az értelmetlen és korai halál érzése. „Teli bőrönddel ment el”, mint ahogy Bartók mondta volt, ezért menekülök talán a régmúltba. Amikor megismertem, 1984-et írtunk, én Fodor Sándor „Netivel” épp egy nagy lakodalmat muzsikáltam a kalotaszegi Mérában, ő a barátnőjével jött ki gyűjteni. Netit azonnal elfogadta mesterének, és különös szeretettel kezelte későbbi, közös turnéinkon. 
Csaba vézna, alacsony, félszeg, kevés szavú ember volt, kifejező, erős nézéssel, aki mintha álladó görcsben lett volna, míg a hegedűjét kezébe nem vette. De ha kezébe vette, átlényegült s elkezdett sugározni, mintha a régi prímások szelleme vezette volna vonója kezelését, akiknek a zenéjét borzasztó részletesen megtanulta az utolsó kis díszítésig. Sokszor hallgattam félálomban a szállodai szobából, ahogy hajnalban a fürdőszobába bevonulva, hangfogóval, de attól még rettenetesen idegesítően, ezredszer is eljátszott egy-egy problémás technikai részt, hogy aztán a koncerten fölényes biztonsággal dobja, mint éles kést, egyenesen hallgatósága szívébe. Szóval, visszatérve ifjúkorunkhoz, ez az érzelmi hullámvasút akkoriban alaptermészetéhez tartozott. Sokáig hallgatta összezárt vitáinkat a különböző járművekben, amelyeket a Jóisten rendelt a fenekünk alá, és többnyire Ő is tartott karban, nem csak a gépre, de ránk is vigyázva, figyelve. Előttem van ma is, ahogy felhúzott lábakkal támaszkodik mögöttem az ülésre, csukott szemmel, mintha aludna, pedig figyelt és belereccsent a beszélgetésbe, ha a benne gyűlő ilyen-olyan érzelem elérte a forrpontot.
Mindig úgy éreztem, hogy becsül. Az, hogy frissen áttelepült erdélyiként egyből hívott, hogy csináljunk zeneakart, nagyon jólesett, és pedig igyekeztem nem csak a brácsámmal, de minden zeneszerzői tudásommal és menedzseri munkámmal a zeneakart szolgálni. Úgy éreztem, hogy tisztelt, mert én „zeneszerző” voltam, ő pedig mindig is az akart lenni. Hosszú kapcsolat volt a mienk, zenész-testvéri, mint akik egy anyától születtek. Ez az anya a magyar népzene volt. Azt istenítettük, azt szolgáltuk, vadak voltunk, nem törődtünk sem a mi, sem a mások egészségével, vagy belső komfortjával Mindent, amit én nem tudtam, Csaba igen, vagy Pintyő, vagy Miki, vagy Robi, és nagyon szépen kiegészítettük egymást. Rengeteget tanultunk egymástól is, nem csak a nagy öregektől. Vitatkozhattunk bármennyit, részegeskedhettünk, bulizhattunk, ha jött a színpad, mindenki átalakult, semmi nem számított, csak a zene. És az mindig célba talált, mert a színpadról olyan feszültséget és erőt sugároztunk akkoriban, hogy én magam is úgy éreztem sokszor, mintha fél méterrel a padló felett lebegnék, csekély, de engedelmes részeként egy boldog világnak. Balogh Kálmi, Juhász Zoli, Berecz Andris szintén része volt ennek a boldog zenélésnek akkoriban, még ha nem is tartottak mindig velünk. Büszkeséggel tölt el, hogy szerkeszthettem, kiadhattam közös lemezeinket, amelyek megítélésem szerint ma is megállják a helyüket.
Aztán vagy húsz évvel ezelőtt tört egy nagyot az életem és mindennek vége szakadt. Néha összefutottunk, szívesen mesélt a zeneszerzői munkájáról, és soha a hegedülésről.
Két évvel ezelőtt tartottunk egy zeneakadémiai koncertet. Olyan érzés volt, mintha abba sem hagytuk volna, minden a helyén volt, csak mi voltunk már szanaszét, testben és lélekben is. Terveztünk még egy közös koncertet, majd ha hatvanévesek leszünk. Ő június 17-én volt ötvenkilenc. Nem húzott rá lapot, nem harcolt, lehet, nem is akarta tudni, milyen súlyos az állapota, egyszerűen csak elment.
Nyugodj szép csendesen, Csaba! A zenénk legyen veled!
Kelemen László
