Weöres Sándor költészet helyett kísérletezett

Weöres Sándor 1913. június 22-én született, egy kis faluban, amelyet így becéz: „kis Csöngém”. A szenvedélyes költő a keleti kultúrák szerelmese volt, és nem volt egy könnyű eset. Alkoholproblémái egész életében kísértették, de szigorú felesége nem hagyta, hogy elvesszen. Nem egyszer még a házba is bezárta, hogy távol tartsa az éjszakai élet veszedelmeitől.

Őszi éjjel

izzik a galagonya,

izzik a galagonya

ruhája.

Nincs olyan gyermek, aki ne ismerné ezt a Weöres Sándor verset. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy a költő egy szerelmi vallomásnak szánta a költeményt, méghozzá Mészöly Miklós feleségének, Polcz Alainenek. Az asszony a Széchényi Könyvtárban találkozott a fiatal költővel, aki félénken, egy piszkos overallban lépett be hozzá az irodába, a főigazgató urat keresve.

Sajdik Ferenc irodalmi karikatúrája Weöres Sándorról. Fotó: MTI/Czimbal Gyula

„Kopogtak, és belépett az ajtón egy alacsony, vékony fiatalember, szürke, kicsit piszkos overallban, a haja kócos, és az arcán is valami szürke folt, mintha hamu vagy sárfolt lenne” – így emlékszik vissza Polcz Alaine a költővel való találkozásra. Távozáskor megkérte a férfit, hogy írjon neki pár sort, és írja alá a nevét. Ő föltérdelt a nő székére, és félig hason fekve az íróasztalon, előhúzott egy irkát – olyat, amilyenbe gyermekek szoktak írni – és elmerült a gondolataiban. Amikor elkészült, lemászott az asztalról, lelépett a székről és kitépte a lapot a füzetből, majd átnyújtotta a Galagonya című verset Alainenek.

Hosszú évekkel később tudta csak meg az asszony, hogy Weöres Sándor az első pillanatban beleszeretett.

„Alaine, tudja, hogy én szerelmes voltam magába, mindjárt, abban a percben, amikor megláttam? Azt a verset, azt ott magának írtam” – vallotta be a költő majdnem ötven évvel később egy interjúban.

Ebben a versben a szerelem fellángolása mellett az a lelkiállapot is megjelenik, amelyben az első házasságából éppen kimenekült asszony volt. A galagonya magányossága mutatja, hogy Weöres mennyire ráérzett Alaine zavaros lelkiállapotára.

Ez a szerelem plátói maradt, mert az ég egy másik asszony szerelmét szánta a költőnek. Weöres Sándor és Károlyi Amy a magyar irodalom egyik legelragadóbb házaspárja volt. Kapcsolatuk – ahogy ez Weöresnél előtte több szerelemnél is így volt – egy levelezéssel kezdődött. Az akkor már elismert, többkötetes 33 éves költő volt az, aki rajongó sorokat írt a fiatal költőnőhöz. Amikor készhez kapta Károlyi Amy verseit, ezt írta neki: Vigyázzon a tehetségére (…) legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő!”.

Budapest, 1987. június 20. Weöres Sándor és Károlyi Amy. Fotó: MTI /Tóth István

Az első randevújuk sem volt éppen szokványos: egy temetőben találkoztak, ahol reggelig kényszerültek maradni, ugyanis rájuk zárták a kaput. A házasságuk hírét mind a szakma, mind a barátaik kétkedve fogadták, de rossz sejtelmüket nem igazolta az idő. A szigorú asszony egész életében óvta a csapongó költőt. Negyvenkét évig tartó házasságukat a nehézségek ellenére – gyakran a pénzhiánnyal is meg kellett küzdeniük – elismerések övezték, és gyakran utazással szakították meg a hétköznapjaikat. Károlyi Amy – aki haláláig Sándornak szólította a férjét, pedig az irodalmi életben ő mindenkinek Sanyika volt – halálos ágyáig kíséri élete szerelmét.

A költő feleségének írta A társ című verset, amelynél kevés mű fogalmazza meg szebben a köztük lévő mély köteléket.

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

Végtelenül érthető, mégis gyönyörű motívumokkal a régi népdalokra emlékeztet. Ez a szenvedélyes őszinteség végig jellemző maradt a költőre.

Feleségével Kínába is elutaztak, mert a költő életében a keleti kultúra fontos szerepet töltött be. Amikor 24 éves korában Baumgarten-díjat kapott, azonnal Távol-keleti utazásra indult. Verseiben szinte táncolnak a szavak, a nyelvek zenéjét fedezte fel a költő, nem véletlenül vált több is gyermekdallá. Az embert mint szünet nélkül áramló, mindig megújuló folyamatot tekinti, aki megismételhetetlen és állandóságában nem létező. A kő és az ember című versében az ősi kultúrák üteme lüktet, visszarepít minket egy másik korba, ehhez az „időutazáshoz” Weöres Sándor különösen értett.

Másként élte meg saját költészetét, mint kortársai alkotásait, hiszen valóban nem a klasszikus értelemben vett nyugati irodalmat képviselte. Egy tévéinterjúban ezt mondta: „Adyt, Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás, kísérlet”.

Budapest, 1970. december 21. Kazimir Károly rendező, Weöres Sándor Kossuth-díjas költő, író, műfordító és Gosztonyi János színművész társaságában a Thália Színházban, Weöres Sándor verses műve, A holdbéli csónakos olvasópróbáján. Fotó: MTI/Benkő Imre

Weöres Sándor szenvedélyes volt, de sajnos ezt a szenvedélyt nem csak a szerelemben élte meg. Az alkohol utáni vágya egész életében végigkísérte, de felesége mellette állt, és kordában tartotta Weöres alkoholproblémáit. Az asszony anyaként aggódott a férjéért, aki gyakran haza sem keveredett az esti társasági italozásból. Elszántan próbálta védelmezni az alkohol csábításától, többször be is zárta a lakásba, de hiába, Weöres túljárt az asszony eszén: a ház előtt dolgozó munkásokkal hozatott bort, amit az ablakon adtak be neki.

Életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, de az utolsó lélegzetvételéig alkotott. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

 „Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.”

 A költő éppen harminc évvel ezelőtt, 1989. január 22-én hunyta le örökre szemeit.

Címlapfotó: MTI/ Czika László