A kommunisták tették
Az 1800-as évek végén a társadalmi rétegek közti választóvonal a színházlátogatásra is hatással volt: az Operaházat az arisztokrácia, a Nemzetit a gazdag polgárok és a földbirtokosok látogatták. Felmerült az igény a szélesebb néptömegek szórakoztatására, amelyet egy népszínház létrehozásával gondoltak megvalósítani. A magyar fővárosban már 1861 óta működött a Budai Népszínház, amelynek műsorán népszínművek, operettek szerepeltek. 1872. március 15-én megalakult a Pesti Magyar Népszínházat Alapító Társulat, amely a fővárostól a Hermina téren kapott telket. Ezt később a Sugárút Részvénytársaság nyomására visszavették tőlük, végül ide épült meg Magyar Királyi Operaház.
Kárpótlásképpen a társulat magkapta a mai Rákóczi út és a később róla elnevezett Népszínház utca sarkán lévő területet, azaz a mai Blaha Lujza teret. Az építkezés 1874. március 12-én kezdődött, másfél évvel később, 1875. október 15-én pedig már meg is tarthatták a nyitóelőadást. 
A Népszínház eleganciája, felszereltsége és befogadóképessége teljesen felülmúlta a nagy rivális teátrumokét. Terveinek elkészítésével a Monarchia legismertebb tervezőpárosát, Fellner és Helmer bécsi építészeket bízták meg, akik nevéhez fűződik – többek között – a budapesti Vígszínház, az Operettszínház, a Szegedi Nemzeti Színház, a kecskeméti Katona József Színház, illetve a kolozsvári Nemzeti Színház. Ők úgy képzelték el, hogy a Népszínház főhomlokzata a majdani nagykörútra nézett volna, de aztán ezt az elképzelésüket – a városvezetés kérésére – megváltoztatták, így az épület hátulja nézett a körútra, az épület eleje pedig a városközpont felé.
A színházra különféle szobrászati díszítményeket is elhelyeztek: a híres főhomlokzat timpanonjának csúcsán Apolló kapott helyet, de ide került még Gaál József, Kisfaludy Károly és Egressy Gábor mellszobra is. A főbejárat mögötti előcsarnok két oldalára kerültek a főlépcsők, a foyer (díszes nagy terem buffet-vel és cukrászattal) fölé pedig az oldalfalain pilaszterekkel tagolt társalgó. A nézőtér tetején lévő freskókat Lotz Károly festette. A patkó alakú, három emeletes, páholyos nézőtéren 1407 ülő, 475 állóhely és 50 páholy volt. Összehasonlításképpen a 2002-ben átadott új Nemzeti Színház befogadóképessége csupán 619 fő, de az Állami Operaháznak is „csak” 1261 ülőhelye van. A színpadtól jobbra helyezkedett el az udvari páholy, balra pedig a fővárosi előkelőségek páholya. Szintenként külön ruhatár volt, de volt az épületben balett- és festőterem is. A neoreneszánsz stílusú, a korban a legmodernebbek közé számító színházat 392 gázláng és 140 „lángzós” csillár világította meg. 
Az épületben lépett fel a korszak legjelentősebb művészei közül Hevesi Sándor, Blaha Lujza („nemzet csalogánya”), Ujházi Ede (tyúkhúsleves névadója), Jászai Mari, Márkus Emília, Pethes Imre, Ódry Árpád és Bajor Gizi. Ők annak a színpadnak a deszkáit koptatták, amely a buszmegálló és a kis szökőkút közti területen helyezkedett el. Érdekes belegondolni, hogy ott, ahol ma hajléktalanok, kéregetők tengődnek, és szinte egy fűszál sem terem, ott a magyar filmjátszás koronázatlan királyai és királynői játszottak. 
A Nemzeti Színház azon kevés budapesti középületek közé tartozott, amely kisebb sérülésekkel élte túl a második világháborút, azonban a kommunizmust már nem tudta. Major Tamás (akinek a színészi teljesítményét nem érheti szó), a Nemzeti Színház akkori igazgatója hithű kommunistaként teljesítette a párt kérését. A párt kérése pedig az volt, hogy a nemzeti érzés és a polgári kultúra egyik fellegvárát el kell törölni a föld színéről, mert nem illett bele a munkásosztály nevelési célkitűzésekbe. 
Az aljas és hazug indok az volt, hogy a 2-es metró Blaha Lujza téri építése meggyengítette az épület alapjait. A közvélemény megnyugtatására hamis statikai vizsgálatokat kreáltak. Major először habozott teljesíteni a párt elvárását, de miután kitüntették a felszabadulás 20. évfordulóján, teljesítette kötelességét – ezzel elhárult minden akadály a bontás elől. A Nemzeti iránt érzett undort jól példázza, hogy a színházat nem egyszerűen lebontották, hanem felrobbantották. Óriási űrt hagyott maga után a kulturális életben és a városszövetben egyaránt.
Fecske Gábor László
