Vérzik a szívem… A drága jó materialisták sosem tudták megérteni, hogy miképpen fájhat az ember szíve akkor is, ha annak éppen semmi szervi baja nincs. Azt meg végképp nem tudják elgondolni, miként fájhat az ember lelke, ha egy tárgy pusztulását látja. Márpedig sokunk szíve összeszorult a napokban, amikor a párizsi Notre-Dame-székesegyházat látjuk lángokban.
Amikor az alapkövét letették 1163-ban, mi nem sokkal voltunk Szent László és Könyves Kálmán országlása után, az Árpád-ház dicső uralkodásának időszakában.
Amikor a katedrálist felszentelték (1320-ban), mi pár évvel voltunk utolsó Árpád-házi királyunk halála után. Aztán teltek-múltak az évszázadok, s ki tudja, hány szentmise, keresztelés, temetés és egyéb szent cselekmény történt ezen falak között.
Amire a francia forradalom elérte Párizst, nálunk már nem voltak hasonlóan régi szentélyek, hisz az Oszmán Birodalom, később pedig a Habsburg Birodalom szinte mindegyiket elpusztította. A francia forradalom ezt szintén megtette, s a XIX. század második feléig kellett várni, hogy a templomot újjáépítsék.
hirdetésMost pedig, a XXI. század elején, a nagyhét kezdetén ismét pusztul a katedrális, talán mert érzi, egyre többen tagadják meg őt hazájában és Európában, így az ő sorsa is megpecsételődött.
Múltunk megtagadása és épített környezetünk pusztulása kéz a kézben jár. Hát ezért van az, kedves Olvasó, hogy ugyan „csak” gerendák és kövek izzanak, de a füst itt, több mint ezer kilométerre Párizstól, a mi lelkünket is fojtogatja.
Tarnai Richárd
