Épületek, torzók

Otthon a Kárpát-medencében

Kárpát-medencei utazásaim során gyakran beleütközöm a tájba nem illő, tolakodó, sokszor félbehagyott, pusztuló épületekbe. Bizonyos vagyok benne, hogy olvasóim is sok példát láttak már erre, főként a városokban, ahol a telkek értéke és a hely szűkössége miatt rendre megerőszakolják a szemünkbe táplált jó ízlést, és a feltételezett haszon reményében borzasztó szörnyszülötteket hoznak világra.

 Nem csak az aránytalan épületekre gondolok, ahol ismeretlen fogalom volt a tervezőnek, építtetőnek, engedélyezőnek az évezredek óta használt szimmetria, vagy aranymetszés. Láttam már egyszobányi alapterületű, ám öt emelet magas házat, csakúgy, mint eldugott székelyföldi faluvégen a folytatásos Dallas palotájának hű mását. Még csak nem is a szocializmus egy kaptafára épült, a falurombolás eszközeiként bevetett blokkokra, ahol a sok gyártás miatt az elhasználódott, kihasasodott betonöntő-formák mindenhol kanyaros, görbe falakat eredményeztek. Ezek is szörnyűek, de a legelborzasztóbbak azok a szörnyszülöttek azok a város élő szövetébe, például egy-egy városi udvarba beerőszakolt betonmonstrumok és vázak, melyek aztán – ha „felébredt” a hatóság, és döntött az építkezés leállításáról, már nem találta a „tönkrement” építő céget, így már elbontatni sincs kivel. Ottmaradtak, arra várva, hogy az irgalmas természet könyörüljön rajtuk, mint Csernobilon. Az pedig lassan dolgozik, így arra sem számíthatok, hogy még az én életemben el fognak tűnni ezek az emberi tervezés és építő gondolkodás legalját jelképező épülettorzók.

Pedig mennyi pozitív példa van körülöttünk a múltból! Ha az ember megnézi például Kunkovács László zseniális, régi magyar melléképületeket ábrázoló fotóit, vagy rátekint valamilyen magaslati helyről egy székely, vagy szász falura, felismerheti, hogy kik építették azt a települést. A szászok például a vártemplomuk köré, körkörösen futtatták az utcáikat, hogy a betörő ellenség előtt védvonalat képezzenek. A magyaroknak fontos volt a gazdálkodás a „belsőségen” (beltelken) is, ők a házaikat az utcafrontra, gazdasági épületeiket pedig hátrafelé építették, hogy kihasználják a földet is, meg a domborzatot is. A dombra futott a kaszáló, míg a házhoz közel tették a zöldségeskertet.

Ezek az évszázados tapasztalatok mintha teljesen eltűntek volna a mai építészek és építtetők fejéből, jóllehet épített örökségünk itt van még körülöttünk és mindinkább látszik, hogy amit a XX. század építészetben nyugaton modernnek álmodott és felépített, nálunk néhány kivételtől eltekintve már teljesen félresiklott és nem állja ki az idő próbáját. Mégis, rendületlenül építünk arra a mintára, amely sem hagyományainkat nem veszi figyelembe, sem pénztárcánknak nem kedvez. Tele van a Kárpát-medence kiváló, de halott településrendezési tervekkel, amelyeket senki nem tart és tartat be. Még szerencse, hogy mind kevesebben vagyunk errefelé, így talán a hátsó udvarok szörnyszülöttei is kevesebben lesznek, kevesebbet kell majd unokáinknak és a mindig irgalmas természetnek eltüntetni utánunk.

Kelemen László