Élő örökségünk
A vértanú szalézi testvér, aki 1936-ban lépett be a rendbe, majd tíz évvel később tett örökfogadalmat, tiszta lelkületével és mély, belülről fakadó életörömével szolgálta mindazokat, akik környezetében éltek, nevelkedtek. Sándor István akkor sem hagyta abba tevékenységét, amikor 1950-ben a diktatúra betiltotta a szerzetesrendek működését. Álnéven vállalt munkát egy gyárban, közben kirándulásokat, összejöveteleket szervezett, és hittant tanított, közösséget épített.
Mindezen tevékenységek azonban megbocsáthatatlan „bűnnek” számítottak a Rákosi-korszakban és az árulók elől ő sem menekülhetett meg. De nem is akart! Megtehette volna még korábban, hogy külföldre távozik, de ő azt vallotta: minden helyzetben sorsközösséget kell vállalnia hittestvéreivel. A titkos, zárt tárgyaláson 15 társával együtt ítélték el, négyüket – köztük Sándor Istvánt – kötél általi halálra, a többieket összesen 125 év börtönre. 1953. július 8-án oltották ki életét.
Az embertelen szocialista önkény rémtetteivel hatvanhat év után is szembesülnünk kell. Egy olyan korszakéval, amelynek fájdalmas öröksége még sok esetben feltárásra vár. A 2013-ban boldoggá avatott Sándor István beazonosított földi maradványai mostantól hiteles ereklyeként szolgálnak, amelynek egyik darabját a jövő évi budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus missziós keresztjébe is elhelyezik.
A mi feladatunk pedig az, hogy a magyar fiatalok egyik oltalmazójának egész társadalmunknak szóló, velünk élő életpéldáját tovább örökítsük. Babits szavaival: „hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá”.
Tarnai Richárd
