Ács Eszter: „Egy olyan közösség volt az álmom, amely megért és inspirál”

– Melyik előadásod volt meghatározó az életedben?

– Most úgy érzem, Az ember tragédiája az az előadás, amely szakmailag és emberileg is nagyon sokat jelentett számomra. Éva szerepe végtelenül sokszínű, ajándék egy színésznőnek. Ez az első olyan munkám, ami folyamatosan mozgat, az előadás előtti napokban már álmodom vele. Nehéz ezt így megfogalmazni, de többet jelent számomra, mint egy szerep.

A másik meghatározó munkám a Psyché volt, melyet még az egyetemi évek alatt, Gyulán, szabadtéren mutattunk be az osztályommal. Ennél az előadásnál éreztem meg azt, hogy mekkora erővel bír a közösség.

– Kaposvárra jártál Vidnyánszky Attila osztályába. Budapestre is jelentkeztél a Színműre?

– Három éven keresztül jelentkeztem Pestre és Kaposvárra is. Mivel mindig az első rostán estem ki, azt gondoltam, valami alapvető probléma van velem. A felvételin azonnal kell teljesíteni, megmutatni mik az erősségeid, de én mindig is nehezen tudtam helyt állni ezekben a helyzetekben, és a máig lassan nyílok meg. Most már utólag látom, hogy ezek az évek nagyon megkeményítettek, hiszen folyamatosan visszautasításba ütköztem.

Mikor az utolsó évben kiestem Pesten, már nem is akartam menni Kaposvárra menni. Aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ezt az esélyt még megadom magamnak. Kaposváron Vidnyánszky Attila mint leendő osztályfőnök felvételiztetett. Nagyon nyitott és kíváncsi volt mindannyiunkra, akik akkor ott voltunk. Végül felvett az osztályába.

– Érezted magadban a hatását annak, hogy többször futottál neki a felvételinek?

– Nehezen éltem meg, hogy nem vettek fel, mert ilyenkor azt érzed, emberileg utasítanak vissza. Akarva, akaratlanul is az az üzenete, hogy nincs szükség arra, ami te vagy. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne veszítsem el a hitemet, mert valahol belül éreztem, hogy sikerülnie kell. Semmi más nem tett boldoggá, nem volt más lehetőség. Így különösen értékelem azt a helyzetet, amiben most vagyok. Ezt kizárólag a munkámmal értem el, és ezt az örömöt senki nem veheti el tőlem.

– Milyen érzésekkel nézel vissza az osztályotokra?

– Szomorú, hogy az ember akkor értékeli igazán azt, amije van, mikor már elveszítette. Én az osztályommal így vagyok. Tizenöten voltunk, mind határozottan különböző személyiségek. Nagyon intenzív időszak volt az egyetem, éjjel-nappal összezárva, sokat harcoltunk egymással, amiben biztos volt egy adag természetes rivalizálás is. Mindezzel együtt nagyon erős közösség lettünk, és most, hogy végeztünk, minden találkozást ünnepként élünk meg. Olyan, mintha a testvérével találkozna az ember, szavak nélkül is értjük egymást, annyira sok minden összeköt minket. Mindig nagyon nagy szeretettel gondolok rájuk.

– Az osztályból hatan kerültetek a Nemzeti Színházhoz. Összetartotok a színházon belül?

– Természetes van köztünk egy összetartás, szemrebbenésekből, félszavakból is értjük egymást. Ez a kapcsolat többről szól, hiszen barátok vagyunk, és ez felülírja a színházat.

– Mennyire volt álom számodra a Nemzeti Színház?

– Nekem sosem a Nemzeti Színház volt az álmom, hanem egy olyan közösség, ami megért és inspirál. Most úgy érzem, itt ezt megtaláltam. Még mindig megdobban a szívem, amikor hívnak próbára, és olyan színészek neve mellett hallom a sajátomét, akikre gyermekkorom óta felnézek. Igyekszem megtanulni, amit ők már tudnak, emellett időnként erőt ad az is, amikor látom, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint én.

– Mennyiben más Vidnyánszky Attila igazgatóként, mint osztályfőnökként?

– Vidnyánszky Attila az egyetemen is nagyon komolyan vett minket, partnerként kezelt, ahogyan most is ezt teszi. Erősen vezetett, és mindig megkövetelte tőlünk, hogy gondolkodjunk, tudjuk, mit miért teszünk. Erős kezű rendező, aki nagyon kreatív jelenlétet igényel a színészektől.

– Mennyi nehézséggel kell szembenézned színésznőként?

– Most, hogy végeztem, szembesülnöm kellett azzal, hogy ennek a pályának sokkal több nehézsége van, mint pozitívuma. Ebben a nagyüzemű rendszerben sokszor reggeltől estig feladatok elé állítanak minket, és nehéz azt megélni, hogy valahol nem tudsz helyt állni, mert képtelenség mindenben tökéletesen teljesíteni. Sokan, akik már harminc-negyven éve a pályán vannak, azt mondják, „Tartsd magad távol a színháztól!”, ők maguk mégis minden este kiállnak a színpadra. Minden nehézség ellenére ez az, amitől értelmét érzed az életnek. 

 – A családodban nem ismeretlen a színház világa. Emiatt is választottad ezt az utat?

– Színházi gyerek voltam, sokat voltam próbákon, előadásokon, büfében. Meghatározó időszak volt az életemben, magával ragadott a színház világa, de édesanyám nem szerette volna, ha ezt a pályát választom, mert nagyon féltett. Képzőművészettel kezdtem foglalkozni, és sokáig azt hittem, ez lesz az utam. Aztán váratlanul minden megváltozott bennem, és akkor már nem volt kérdés, hogy a színház lesz a hivatásom. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

 – Mi az, amivel ki tudsz kapcsolni? Tudsz időt szakítani magadra?

– Teljesen átlagos dolgok tesznek boldoggá. Elsősorban, ha azokkal lehetek, akiket szeretek. Feltölt, amikor nem vagyok Pesten, ami sajnos ritkán fordul elő, illetve mostanában, ami különös örömet okoz, az az alvás. Alapvető dolgokra nem tudok időt szakítani, ami nagyon fárasztó. Egyébként szeretek főzni, sütni meg különösen. Kikapcsol, közben nem kell gondolkodni, de lehet szöveget tanulni.

 – A Pegazusok nem léteznek nevű zenekarnak vagy az énekese. Mennyire része az életednek a zene?

– A zenekar nagyon fontos része volt az életemnek, ez egy másfajta kifejezésmód, amit sosem éltem meg teherként, ezt különösen szerettem benne. A színházban folyamatosan van bennem egy megfelelési vágy, de a zenekarnál sosem befolyásolt, nem volt fontos számomra, hogy ki mit gondol róla, az egészet az öröm vezérelte.

Ha időm engedi, szívesen nézek filmeket vagy felvételről előadásokat, és kifejezetten közel áll hozzám Kurt Weil vagy Bob Fosse világa. Nincs még tapasztalatom zenés műfajban, de lenyűgöz a könnyedség és a kemény munka kettőssége, illetve az a felemelő érzés, hogy a közönség nagyon aktívan van jelen egy ilyen produkció közben, minden megmozdulást azonnali tapssal jutalmaznak. Ez a közvetlen, azonnali hatás lenyűgöző érzés lehet.

– Van benned félelem a jövőt illetően?

– Bízom benne, hogy évek múlva is a pályán leszek, és hogy akkor is örömömet fogom lelni a szakmámban. Remélem, hogy nem fogom elveszíteni a hitemet, és akkor is úgy fogom érezni, hogy legjobb dolog, amivel foglalkozhatok, az a színház.