Gyerekkoromban sok olyan helyen jártam, amely során szinte rám hajoltak a hegyek s a csobogó víz vezette utamat.  Szüleimmel gyakran kirándultunk, emlékszem például arra a gyalogtúrára, amely a Békási-szoroson keresztül a gyergyóbékási vízerőmű gátjáig vezetett – ott tudtam meg, hogy a gátat nagyapám is építette. Persze azt csak később vallották be, hogy büntetve volt, kényszermunkát végzett. Oda pedig azért vitték, ahogy később mesélték, mert történt, hogy a tiszta katolikus Ditróban elkezdtek építeni egy ortodox templomot. A falu ezen nagyon felháborodott és egy sötét éjjel nagyapámék sokadmagukkal fordított Kőmíves Kelemenként lerontották, amit addig ott építettek, a telket felszántották, és mint Karthágót, bevetették sóval… Így szólt a suttogva elmondott legendárium, de tény, hogy nagyapám a szeku pincéjében töltött egy hónapot, majd az épülő vízerőműhöz vitték kényszermunkára. Mikor megszabadult, fél tüdeje volt és fél szemére alig látott.

Visszatérve a szorosokra, gyerekkorom első hosszabb útja is a dédai szoroson keresztül, Marosvásárhelyre vezetett. Korábban egyszer már jártam a 60 kilométernyire fekvő Csíkszeredában is, ott az utazás volt érdekes inkább, mert először mentünk gőzös vonattal. Apám állandóan az ablakból rángatott vissza, mert a sötétben a fekete vasparipa sűrű szikraesőket küldött hátrafelé, s félt, hogy a szemem fogja bánni.

Vásárhely viszont gyerekszemmel világvárosnak, kifejezetten idegennek és egzotikusnak tűnt. Családoknál laktunk, idegen volt a beszédük (a „vagány” szót akkor hallottam először), idegen volt az étkük, amit kötelező volt megenni, hiszen vendégségben voltunk (akkor ettem életemben először debrecenit), idegenek voltak az állatok az állatkertben és a Kultúrpalota hatalmas tömbje is az volt. A ditrói templomot leszámítva akkora épületet addig még nem láttam. A koncert is idegen volt, noha nagyon tetszett, hogy annyi muzsikus egyszerre engedelmeskedik egy hallgatag, de annál inkább gesztikuláló embernek, és ha a többiek tapsoltak, én is tapsoltam, életemben talán először.

Három nap idegenség után megnyugodva, hálatelt szívvel öleltem meg szüleimet és örültem, hogy hazaértem.

Akkor még nem ismertem, de egy ideje, ha utazom, vagy visszagondolok gyerekkori utazásaimra, Kallós Zoli bácsi gyimesi keservese jut eszembe:

hirdetés

Mikor a szoroson lemész, / Szívednek ne legyen nehéz, / Hogy idegenek közé mész. 

És a másik:

Idegennek, jövevénynek / Nincsen becsűje szegénynek.

Vagy:

Idegen országban idegen emberek, / Járok az utcákon, senkit nem ismerek. / Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek… 

Hál’ Istennek az idegenség érzése az évtizedek alatt csillapodott, de szülőföldem, Gyergyó máig megnyugtatja a lelkem. Ahogy ereszkedek le a Magasokról a ditrói nagytemplom felé, elönti szívemet az otthonosság érzése. Hazaérkezem.

Kelemen László