A dicsőítő zene bibliai gyökerei IV.
A szünet nélküli dicsőítés folytonosságát a papok mindennapi „kötelező” imájaként megőrizte a Katolikus Egyház. A Biblia százötven zsoltárának nagy része a babiloni fogság után keletkezett, nem mind tekinthető Dávid király alkotói munkásságának. Az énekelt műfajú zenében egy sorpár alkot egy verset, illetve egy adott verset két félsorra osztja egy cezúra. Ez a tagolás határozta meg az éneklési módot, ami „responzoriális” vagy „antifonális” jellegű volt.
Néhány zsoltár konkrétan meghatározza a hangszeres kíséret jellegét is. A negyedik zsoltár első sora például a következő előadási utasításokat közli: „A karvezetőnek, húros hangszerre – Dávid zsoltára.” (Szentírás: Zsolt 4).
De más helyeken találkozhatunk fuvola, oboa, hárfa és nyolchúrú hangszer ajánlásával is. Van olyan utasítás, amely éneklés jellegét határozza meg. Ebben utasítja a karvezetőt a leviták éneklési hagyományainak betartására. Így jelenik meg például Korach fiai szerinti előadásmódú utasítás, vagy éppen Ászáf vagy Jedutun szerinti. Ezek mellett konkrétabb jelzéseket is találhatunk, amelyek az egész éneklési módot meghatározták, mivel az adott zsoltár szövege közismert dallamra volt énekelhető: „A karvezetőnek a „Szarvasünő reggel…” dallamára – Dávid zsoltára.” (Szentírás: Zsolt 22,1)
A választott nép kíséreti hangszerei közül szembetűnő módon
a húros hangszereket ajánlják nagyobb gyakorisággal.
A zsoltárdallamokat mind hangkészletükben, mind szerkezetükben átemelte a keresztény zenei gyakorlat. Kelemen Imre könyvében arról is beszámol, hogy a zsoltáréneklés mellett a prózai szövegek recitáló éneklését is átvette a zsidó hagyományokból a kereszténység:
„Ezeknek s a későbbi időkből (i.sz. 5. századtól) származó, negina jeleknek nevezett hangjelzéseknek szír, bizánci és gregorián jelzésekkel történő összehasonlítása számos hasonlóságot tár fel, amit az magyaráz, hogy a zsoltáréneklés mellett a prózai szövegek recitálásának szokását mind a keleti egyházak, mind pedig a nyugati egyház átvette.” (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 31.o.)
Nem lehet teljes igényű a zsoltárköltészet vizsgálata, ha pusztán irodalmi vagy zenei szempontból közelítjük meg azt. Érintenünk kell annak lelki vonatkozásait is. A zsoltárok az évszázadok folyamán az egyház fontos imádságává váltak, hiszen
éppen ezekkel a szavakkal fordult Jézus is a mennyei Atyához. Megszentelte és beteljesítette a zsoltárok költeményeinek összességét.
Ezt a szüntelen dicséretet, a zsoltárokat, a Katolikus Egyházban a zsolozsma (Az Imaórák Liturgiája) foglalja egybe, mint a papok kötelező és általános napi imája, amely átszövi a teljes napot.
A zsolozsma két sarokpontja a reggeli és az esti dicséret, melyekről a Magyar Katolikus Lexikon ezt írja: „Reggeli és esti dicséret. Célja és rendeltetése a napkezdet megszentelése, lelkünk és első gondolataink Istennek ajánlása. „Uram, tehozzád könyörgök, hangomat már kora reggel hallod, korán reggel hozzád esedezem és várok” (Zsolt 5, 4–5). Ez az imaóra, amelyet a felkelő nap fényében végzünk, emlékeztet az Úr Jézus feltámadására is, Ő az igazi világosság, minden ember megvilágosítója (vö. Szentírás Jn 1,9).
Az Esti dicséretet alkonyatkor mondjuk, amikor a nap lemenőben van, hogy kifejezzük a hálánkat mindazért, amit a nap folyamán kaptunk, és ami jót tehettünk. Emlékezünk az igazi alkonyati áldozatra, amelyet Üdvözítő Urunk szerzett az utolsó vacsorán, megalapítva az Egyház számára a legszentebb misztériumokat. Végül vonatkoztathatjuk az idők beteljesülésekor bemutatott alkonyi áldozatra, amelyet Krisztus az Atyának ajánlott föl másnap, kitárt karral, az egész világ üdvösségéért.
Hogy pedig az alkonyatba soha nem hanyatló fényre összpontosítsuk reményünket, imádkozva kérjük, hogy újra ragyogjon fel ránk a napvilág, esedezünk az Úr eljöveteléért, amely meghozza az örök világosság kegyelmét.”
Ezeken kívül általában hajnalban imádkozzák az olvasmányos imaórát, majd a napközi imaóra következik, melynek három formája is létezik aszerint, hogy mikor végzik azt a nap folyamán: délelőtt, délben vagy délután. Célja a napközi tevékenységek meghatározott időpontban történő megszentelése. Végezetül a befejező imaóra zárja a napi imádságot.
Ennek a Katolikus Egyházban a papság által mindmáig éltetett, szüntelen imádás szándékát akarták a „dávidi” dicsőítés oldaláról megélni bizonyos karizmatikus közösségek is. Prazsák László a „24 órás dicsőítés és ima” című könyvében Dávid leomlott sátorának helyreállításáról ír:
„Azon a napon felállítom Dávid roskadozó sátrát, repedéseit kijavítom, romjait felépítem, helyreállítom, hogy olyan legyen, mint hajdanában volt.” (Szentírás: Ámosz 9,11)
Ma szinte az egész világon létező dicsőítő mozgalom indult el, amelynek lényege, hogy a nap 24 órájában szünet nélkül dicsérik Istent. Erre vonatkoztatják a leomlott sátor helyreállításának fogalmát. Úgy tartják, hogy a 24 órás dicsőítés és ima jelenti Dávid sátorának helyreállítását a Földön. A világméretű szüntelen dicsőítés a népek megújulását, lelki átformálódását is célul tűzte ki. A 24 órás dicsőítés 1987-ben kezdődött és a mai napig tart. A szolgálatot a Kiengesztelődés Messiási Közösség vezetői tartják és azok a vendégek, akik a Jeruzsálemi Imádság Háza a Nemzetekért Szolgálatba jöttek.” (Prazsák László, 24 órás Dicsőítés és Ima, Imádságháza Alapítvány, Második kiadás, 2015. 35-40.o.)
A közösség központi helyét az Olajfák hegyén hozták létre. Az épület kör alakban áll a tizenkét kapuval, utalva a szent városra. 2004-ben Dávid sátorának a helyén létrejött egy ehhez hasonló, imádásra kijelölt hely. Azóta a világban számtalan, különböző felekezethez köthető alapítással jöttek és jönnek létre újabb közösségi központok.
Az egyik ilyen közösség az elsők között megalapított Imádság Háza Cansas Cityben. Ennek mintájára alapították meg a hozzánk közeli Augsburgban a Gebetshaus mozgalmat.
„Állandó dicsőítés folyik a nap minden órájában. Fiatal, sokszor családos emberek vállalják föl ezt a hivatást, akik az imádságot érzik egyetlen küldetésüknek. Napi négy-hat órát vannak dicsőítő szolgálatban, az imateremben, továbbá az imaház körüli munkákban segítenek. Vezetőjük Johannes Hartl. Ők indították útjára a Mehr (azaz „többet”) elnevezésű konferenciát, dicsőítő imatalálkozót.”
Sorozatunk következő, egyben befejező részében ezzel, a szemünk előtt kivirágzó dicsőítő mozgalommal ismerkedünk meg, amely létezésének gyökereit éppen az általunk vizsgált bibliai gyökerekben fedezte fel.
Folytatjuk…
