Ria, ria, Hungária!
Az elmúlt években sokat beszélgettünk, vitatkoztunk barátaimmal arról, hogy a magyar csapat sokszor miért nem tud nyerni akár nálánál gyengébb csapatok ellen sem. A beszélgetések során lassan kirajzolódott a kép, miszerint az alapkérdés az: miért is szurkolunk? Sokan (talán a többség?!) azért, mert látványos, jó focit szeretne látni. Ezért kedvelik a külföldi bajnokságokat, ezért utaznak el akár a kontinens másik részére is egy találkozót megnézni.
Noha én is szeretem a látványos játékot, ám az idegen csapatok játéka mégis teljesen hidegen hagy. Soha nem értettem, hogyan lehet úgy szurkolni egy csapatnak, hogy abban semmi érzelmi, nemzeti elköteleződés (vagyis magyar játékos) nincs. Hiszem, hogy a szurkolás célja az, hogy a mi fiaink/lányaink minél jobb teljesítményt érjenek el és a sportban is igazak legyenek Petőfi sorai: „A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez!”
Ezért tudok önfeledten izgulni mondjuk egy szerb színekben versenyző délvidéki magyarért, vagy egy erdélyi, felvidéki, vagy kárpátaljai magyar sportolóért is. Az én sajátos éremtáblázatomban az olimpiai érmek közé beszámítom azon magyarok eredményeit is, akik ugyan Trianon embertelensége miatt más országok állampolgárai, de ugyanolyan magyarok, mint Te, kedves Olvasó, vagy én.
Ezzel szemben néhány éve azt hallottuk az egyik ellenzéki humoristától, hogy őt boldoggá teszi mindig, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját.
A szurkolás tehát több kell, hogy legyen, mint önmagában a sport élvezete. Az iskolai versenyen is biztos van sokkal profibb, tehetségesebb gyerek, mint a saját gyermekem, ám fel sem merül bennem, hogy a sajátoméval szemben más gyermeknek drukkoljak. És azt gondolom, ez így természetes egy család életében és a nemzet nagy (sport)családjának életében is.
Tarnai Richárd
