Miért tanítanám az ifjúságnak Herczeg Ferencet?

Az egyik talán nem ítéli elég szövegközpontúnak, a másik talán nem tartja elég szakszerűnek. Pedig, csak egyetlen példát ragadva ki a rendkívül gazdag hagyományból: lehet-e hitelesebben, érzékletesebben és szebben beszélni a Dózsa György vezette parasztháborúról, mint Eötvös József történelmi regénye teszi, a Magyarország 1514-ben?

A polgári Magyarország születése (az 1848-49-es forradalom és szabadságharc) olyan pontja a történelmünknek, amely sikerei, dicsősége mellett magában rejti későbbi problémáink, kudarcaink, tragédiáink csíráit is. Talán a trianoni út is ott kezdődik, vagy legalábbis ott szélesedik ki ijesztően. Minderről pedig nemigen szólnak sem a történelem-, sem az irodalomtankönyv leckéi. Pedig a születés, az útnak indulás elég fontos lehet, hogy ne csupán egy dátumot őrizzünk róla.

Herczeg Ferenc az 1916-ban (az I. világháború közepén) megjelent történelmi regényében, A hét sváb-ban szembenéz ezzel a problémával. Megírja, hogy szülővárosa, a bánáti Versec sváb népe miért állt ki a magyar forradalom és szabadságharc mellett. De nem bombázza az olvasót adatokkal, napra pontos csatadátumokkal, és nem fest harsány színekkel hamis nemzeti pátoszt (főképp nem giccset). Nem hallgatja el, hogy a svábok és szerbek lakta Temes vármegyében, Versectől Temesvárig egyetlen magyart ismertek csupán, a megyei alispánt, de őt is Vukovics Sebőnek hívták, azaz rác (szerb) családból származott.

Lenne tehát miről beszélgetni, ha akár irodalomórán, akár történelemórán taníthatnám Herczeg Ferencet.

Persze csak részleteket tanítanék A hét sváb-ból. Aztán, ha kedve támadna valakinek hozzá, majd elolvasná az egészet. Megfogadnám ugyanis a regény szomorkás figyelmeztetését: „A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a revolúcióról (…) hallanak. Az öregek annyit, de annyit és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállni nevetés vagy ásítozás nélkül”.

Másrészt, mi tagadás, a diákok felelnek, sőt érettségiznek úgyis eleget jeles irodalmi művekből anélkül, hogy elolvasnák azokat. Amely tény, köztünk legyen szólva, a feleltető és a vizsgabizottság számára is ki szokott derülni. De azért kikerekedik az elégséges, „megadatik” a közepes, sőt nem egyszer a jó is – ha a diák a másod- vagy harmadkézből (Kötelező olvasmányok röviden-ből) szerzett tudását meggyőzően, választékosan „kommunikálja”, és egyébként is jóravaló gyereknek látszik.

Nem szánom ezt a sorsot Herczeg Ferencnek és más írónak sem. Ezért tehát csak részleteket tárgyalnék A hét sváb-ból valamilyen órán. Az első fejezetet, ahol a hét lelkes, verseci német forradalmár nem merészel ellentmondani egy gróf Esterházynak, aki maró gúnnyal javasolja, hogy a lánglelkű ifjak a kissé fellengzős „szabadság barátai” helyett nevezzék magukat egyszerűen a hét sváboknak. Jól érzékelteti ez, hogy miféle kiváltságok és viselkedés ellen bontogatta zászlaját a polgári „revolúció”.

Időt szánnék arra az epizódra is, amelyben Temesvár császári tábornokai az uralkodó iránti hűségük fényes bizonyítékát látják abban, hogy nem védik meg Versec város német polgárait a szerb fosztogatóktól, mert a szerbek fekete-sárga zászló alatt jönnek, a svábok meg piros-fehér-zöld lobogót tűztek a plébániatemplom tornyára.

Azt a részt pedig semmiképp sem hagynám ki, amelyikben az író Herczeg Ferenc így jellemzi a történelmet: „Az öreg hegy odafönn egyet aludt, és amikor egy tündöklő tavaszi napon újból felébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha odalenn valami megváltozott volna. A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan voltak, és úgy nyüzsögtek a Ludasban, mint a vándorhangyák. Ott lovat áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de hamar megeredt az északi szél, és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon… A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn meg emberek vonulnak.”

Erről aztán érdemes lenne elbeszélgetni a diákokkal valamilyen órán.

Herczeg Ferencet azért is tanítanám egyébként, hogy szerepeljen legalább egy mű a középiskolai oktatásban a XX. századi, értékes, konzervatív magyar irodalomból.

Herczeg Ferenc tanítását nem zárja ki a Nemzeti Alaptanterv, sem a kerettantervek, sem az érettségi követelmények, igaz, nem is ajánlják. Tehát, ha a „kötelezőkön és ajánlottakon” felül maradna rá idő, akár foglalkozhatnánk is vele. A tankönyvek persze nem tárgyalják az írót. De ez sem lehet akadály, van elég információ az interneten (és ugye a diákok amúgy is azt böngészik éjjel-nappal, meg mindenre ráérnek).

Csak azt kellene velük megértetni valamilyen órán, hogy miért foglalkoznánk mi még Herczeg Ferenccel is, ha egyszer senki és semmi más nem foglalkozik vele. De végképp nem tudom, hogy ez melyik tantárgy tanmenetébe illene.

Dr. Ősi János
magyar-történelem szakos középiskolai mestertanár, történelmi regényíró

Legújabb regényéről, a Hágóról itt írtunk.

***

„Előkelő – a délvidéki születésű Herczeg Ferenc (1863–1954) személyének és irodalmi életművének állandó jelzője. Visszafogott úri magatartása, írói hangja (…) barátságos és rokonszenves szerzővé avatja, akinek biztos formaérzéke meglepő sokoldalúsággal párosult. Hosszúra nyúlt karrierje során sokféle irodalmi tematikákban alkotott, a társadalmi regénytől (Fenn és lenn) kezdve a történelmi munkákon és színpadi műveken át (Pogányok; Az élet kapuja; Kék róka; Bizánc) egészen a tudományos-fantasztikus (Cserebőrűek; A jövő század novellája) elbeszélésekig.

Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot feldolgozó műve, A hét sváb Herczeg életművében kiemelkedő helyet foglal el. A regény Herczeg személyes hangú alkotása, hisz szülővárosának, Versecnek állít emléket. Herczeg regényén keresztül, valamint más források bevonásával rálátást nyerhetünk a verseci magyarok, svábok és szerbek egymásról alkotott képére az 1848–49-es események kapcsán. (…)

A forradalmi eseménysorozat egy tragikus testvérharc kirobbanásának kezdetét jelentette, amely egymás ellen fordított három nemzetet, olyan sebeket okozva, amelyek következményei meghatározták az utána következő több mint százötven évet. A sebek begyógyulását talán semmi sem szolgálja jobban, mint beleélni magunkat más nemzetek nézőpontjába, életébe. Ezzel megismerhetjük gondolkodásukat, az események logikáját, mozgatórugóját. Így talán teszünk egy lépést a végső cél felé, ami nem lehet más, mint hogy mi, „cserebőrűek” jobban megértsük egymást. Herczeg Ferenc regénye pedig ebben a tekintetben kiállta az idő próbáját.”
Idézet Veress Miklós Kortársban megjelent tanulmányából