„Ha sok kicsi ember, sok kicsi helyen, sok kicsi jót tesz, megváltozik a világ”
– Az istenek a fejükre estek című filmet hányszor látta életében?
– Ritkán nézek filmet, de gyerekként ezt jó néhányszor láttam. Megfogott a busmanok világa és persze az állatok is. 
– Miért éppen Afrikában támogatja az árvákat és nem mondjuk Ázsiában, vagy akár Csángóföldön?
– A világ számos pontján szükség van segítségre, legyen az anyagi vagy erkölcsi. Én hiszem, és ezt is tapasztalom, hogy a világon megvan arra a lehetőség, hogy különféle helyeken segíthessünk. A Taita az én döntésem volt. Egyetemista éveim alatt találkoztam még a kenyai apácákkal, és rögtön megtetszett a munkájuk.
Szerettem volna helyben megtapasztalni, hogyan működik Afrikában egy apácák által vezetett árvaház. Itthon is sokat foglalkoztam állami gondozott gyerekekkel, akiknek az „átlagos” fiatalokhoz képest, család és szociális háló nélkül, sokkal nehezebb boldogulni, beilleszkedni a társadalomba. Arra voltam kíváncsi, hogyan működhet ez egy a magyarnál sokkal szegényebb társadalomban, ahol a nővérek az életüket teszik fel a gyerekek nevelésére.
– Nem csalódott a nővérekben, Afrikában?
– Fantasztikus volt megtapasztalni a közösség megtartó erejét, amikor az emberek nem a fölöslegüket, hanem a mindennapi betevőjüket osztják meg másokkal. Egy szellemileg fogyatékos asszony például minden nap más háznál ebédelt és ez természetes volt mindenki számára. Vagy amikor egy-egy marék babot, kukoricát hoztak be a negyvenfős árvaházba, mert tudták, hogy ha ezt mindenki megteszi, akkor végül egy nagy tál étel lesz belőle a gyerekeknek. A kenyai árvaház lakói nem a társadalom perifériáján élő gyerekek, hanem nagyon is aktív tagjai a helyi közösségnek, melyhez kapcsolódási pontjuk is van, s ez nagyon fontos. Engem nagyon foglalkoztatnak azok is, akik a közvetlen közelemben szorulnak bármilyen segítségre, de konkrét, közeli arcokkal óvatosabban lehet dolgozni; nekik sokszor az a segítség, ha ők is, mi is észrevétlenek maradunk.
Természetesen sok helyen kellene és kell is segíteni. Ott van még az ön által említett Csángóföld is, ahol talán még megtalálható az a jelenség, ami engem Afrikában annyira megdöbbentett – hogy emberek napi 12 óra kemény és tisztességes munkával sem képesek az éhezéstől megóvni családjukat. Nagy örömömre, az elkövetkező időszakban itthoni, domonkos nővérek által vezetett kis szülő-közösségünkkel lehetőségünk lesz egy közelebbi, kárpátaljai pici projektet is támogatni, ha nem is csángó magyart.
A lényeg szerintem, hogy az ember nem mindenhol tud segíteni, bízni kell abban, hogy mindig meglesz a lehetőségünk arra, hogy ott és akkor segítsünk, ahol annak szükségét érezzük. Legyen az a Kárpátok közt, vagy a kenyai Taita fennsíkon. Mi csak bízunk abban, hogy mások is így cselekszenek a mindennapokban. 
– Szerepet játszott a döntésében valamely személyes afrikai élménye?
– Nem is volt különösebb afrikai élményem. Az első kenyai önkéntes munkám előtt csak Egyiptomban jártam a munkahelyem testvéregyetemén. Az pedig nem az a tipikus „afrikai élmény” volt, amire szerintem gondol.
– Van annak jelentősége, hogy egy vallási választóvonal mentén van a Taita árvaház Kenyában? Miért pont ott?
– A zanzibári püspök indította útjára a szerzetesnővéreknek Szent Józsefről nevezett rendjét a múlt század közepén. A cél az volt, hogy a nővérek egyszerűségükkel, imáikkal és mások szolgálatával evangelizálják a helyi közösségeket. Biztosan nem véletlen, hogy lassan észak felé orientálódtak, de erről semmilyen említést nem tesznek. Kenyán belül a lokációnak véleményem szerint pusztán annyi szerepe van, hogy az első fehér misszionáriusok a tengerparti hőség elől a hegyekbe menekültek, így került az Anyaházuk a Taita tartományba, Burába. Emellett ez Kenya egyik legszegényebb területe, ahol nagy szükség volt a nővérek segítő munkájára.
– Akkor a tengerpart meg főleg muszlim?
– Igen, hagyományosan, de nem csak Kenyában. Gyakorlatilag a dél-afrikai-mozambiki határig ez a tendencia megfigyelhető, pedig az évek során a Kelet-Afrikai országokban szinte mindenhol többségbe kerültek a keresztények.
– Volt valaha etnikai vagy vallási konfliktusnak céltáblája az árvaház?
– Szerencsére nem, ez egy csendes, békés falu, ahol elszórtan találhatók a házak vagy inkább kunyhók. Az árvaházban mindenféle törzsből megtalálhatóak gyerekek. Sokszor nem is beszélnek szuahéliül, (a szuahéli, Kelet-Afrika közösen beszélt nyelve – a szerk.), csak később tanulják meg. 
– Mennyiben vallásos az árvaház? Hogyan nyilvánul ez meg a mindennapokban?
– Mivel két szerzetesnővér („Sister” Wilhelmina és „Sister” Rachel) vezeti az árvaházat, a vallásnak központi szerepe van a gyerekek életében. Étkezések során és minden este együtt imádkoznak – ezek nagyon meghitt percek, a közös éneklésnek, gyerekimának közösségépítő jellege is van és a gyerekek szemmel láthatóan szeretik ezeket. Nem kell feltétlenül fegyelmezetten ülniük. A kicsik mocorognak, táncolnak, vagy olykor el is alszanak közben. A nagyobbak részt vesznek a hajnali miséken is, de ez nem kötelező, mivel a templom egészen közel van, akinek van kedve, elmegy, akinek meg nincs, az alszik tovább. A vasárnapi misén a legkisebbek kivételével azonban mindenki jelen van.
– Hogyan lehet segíteni az árváknak? Egy 2012-es interjúban azt mondta „mindenre szükség van, ami ingyen van… ”
– Igen, a mi segítségünk nélkül a mindennapi étkezés sem lenne megoldott. Célunk, hogy biztosítsuk az otthon lakói számára az alapvető egészségügyi ellátást, a megfelelő táplálékot és ezentúl tudást, hogy szakmát adjunk a gyerekeknek. Ezért keressük meg minden gyerek számára a neki leginkább megfelelő szakképzést vagy iskolát. Ezek többnyire bentlakásos, drágább magángimnáziumok. Ingyenes és jó oktatást ennek a korosztálynak gyakorlatilag nem nyújtanak Kenyában.
Itthon előteremtjük számukra a bentlakásos iskola tandíját és a járulékos költségeket. Sajnos apróbb ajándékokon kívül mindent nagyon drága eljuttatni, ezért a szükséges dolgokat helyben vásároljuk meg – ezzel is támogatva a helyi közösségi kisboltokat. Az egyszeri célzott támogatás mellett lehetőség van jelképes örökbefogadásra is, amely keretein belül egy konkrét gyerek étkezését, vagy tanulmányait finanszírozza a támogatónk.
– Egy Afrikában játszódó műsorral, a Hungarikumokkal a világ körül stábjával kezdtek legutóbb gyűjtésbe, hogy áll ez most? Van-e éppen olyan konkrétum, amire most éppen gyűjtik az adományokat?
– Igen, a stáb nyáron forgatott az árvaházban, a gyerekek boldogan énekelték nekik a magyar dalokat – ezeket a magyar énekeket a kint járt és időnként hónapokig velük élő magyar önkéntesektől tanulták meg az elmúlt években. Így év elején a beiskolázás az aktuális gyűjtéseink célja, hiszen Kenyában januárban kezdődik az új tanév. Matracokat, bőröndöket, tisztasági csomagokat, tankönyveket vásárolunk – ezeket mind biztosítani kell a gyerekek számára. Viszont a gyűjtés sajnos nem áll a legjobban. Ha csak egy kávé árával valaki hozzájárul az efféle kampányokhoz már az is segítség.
– Hol lehet erre a karitatív akcióra rátalálni?
– A szervezők honlapján van a link, amelyen keresztül lehet adakozni. Magát a gyűjtést – hogy átlátható legyen és a lehető legjogszerűbb – pedig a magyar, de angol bejegyzésű Cogoodwill vállalta magára. 
– A már említett 2012-es interjúban azt mondta, hogy „a legszegényebbeket nem találják meg a nyugati szállítmányok, mert ők általában láthatatlanok: senki sem képviseli az érdekeiket, és a segélyszervezetekkel sem tudnak kapcsolatba lépni.” Ezt most is így látja?
– Igen, teljes mértékben. Több hónap helyszíni munka után lehet csak felismerni a valós viszonyokat, szükségeket, hogy mi az, amit az emberek kedvességük, mondataik mögé rejtenek. A nyomorban élőknek ritkán adatik meg az a kapcsolatrendszer, kommunikációs készség, nyelvtudás vagy mozgástér, hogy érvényre juttassák akaratukat. Így hozzájuk többnyire csak a közeli rokonoknak, barátoknak van kapcsolata. Azokban az országokban, ahol az infrastruktúra még csak kiépülőben van, fizikailag is nehezebb eljutni az érintettekhez, vagy tudomást szerezni róluk.
Természetesen vannak nyomornegyedek is, ahol sok szervezet végzi munkáját, de én itt most az erdőben megbúvó kicsi kunyhók lakóira gondolok. Azt remélem, hogy az a segítség, amelyet a környezetük általunk megkap, legyűrűzik a legrosszabb helyzetben élőkhöz is. S azt is remélem, hogy azzal, hogy szegényeket felkaroló közösséget építünk, áttételesen rajtuk is segítünk. Ahogy a helyiek mondják: „ha sok kicsi ember sok kicsi helyen, sok kicsi jót tesz, megváltozik a világ.”
– Mennyit tudnak a magyarokról a kenyai árvák?
– Egyre többet. Eddig közel nyolcvan önkéntes dolgozott az árvaházban, mindenki mesél nekik Magyarországról, az állatokról, hidegről és hóról, ünnepekről. Este sokszor magyar népmeséket mesélünk nekik. De ami leginkább tetszik nekik, azok a magyar énekek, amelyeket gyönyörűen elő tudnak már adni.
– Mik a jövőbeni célok? Hogy látja a következő tíz évet? 
– Remélem, hogy mind a kenyai, mind az itthoni közösségünk tovább tud fejlődni összetartásban, egymás segítésben, szeretetben. Szeretném, ha továbbra is megfelelő életkörülményeket tudnánk biztosítani az árvaház lakóinak és minél több gyereknek perspektívát, jövőképet adhatnánk. A kisiskolások közül, akikkel lassan tizennégy éve dolgozunk, már hárman egyetemre járnak, és egyre többen nyernek felvételt jó gimnáziumokba is. Ez nagyon motiváló számunkra. Látjuk az eltökéltségüket, küzdelmüket egy jobb élet érdekében.
Továbbra is fontos számunkra a munkánk kiterjesztése a környékbeli szegény gyerekekre, ezért indítottuk el közel tíz éve óvodánkat, ahol minden gyerek kap naponta háromszor enni és szakképzett óvónő tanítgatja őket. Van egy most induló projektünk is, ami szerintem nagyon izgalmas: Magyarországon olyan jól kitalált és működő védőnői hálózat van, aminek mintájára védőnőket szeretnénk képezni Kenyában is, hogy a könnyen megelőzhető és gyógyítható betegségek ne járjanak komoly következményekkel a gyerekek életében. Helyi szerzetesnővérek orvosi táskájukkal a kezükben fogják járni a vidéket és őszintén remélem, hogy nekik sikerül majd eljutni a legszegényebb, legelesettebb családokhoz.
