A dicsőítő zene bibliai gyökerei III.
A leviták törzsének Mózes által meghatározott feladatai Dávid király rendelkezései alapján zenei, dicsőítő feladatokkal is kibővültek. Isten ünneplése, dicsérete, a neki mondott hála központi helyre került.
A nagy király, amikor Istent ünnepelte, mindent neki akart adni köszönete jeléül. A Krónikák könyve leírja, hogy amikor Dávid a frigyláda előtt táncot lejtett örömében, teljesen kivetkőzött önmagából, nem törődött más emberek nemtetszésével, ezen való megbotránkozásával. Sőt buzdította a levitákat a még nagyobb zenei kíséretre. Így adott kultikus tiszteletet a városba érkező frigyláda előtt.
„Egész Izrael kísérte az Úr szövetségének ládáját örömujjongás és harsonazengés közepette, trombitaszó, cintányér, hárfa és citera kíséretében. Amikor az Úr szövetségének ládája Dávid városába érkezett, Michal, Saul lánya kinézett az ablakon. Meglátta Dávid királyt, amint táncolt s ujjongott, s megvetette érte szívében.” (Szentírás: 1Krón 15,28-29)
https://www.youtube.com/watch?v=oDKQgzL8fNE
Vizsgáljuk meg egy pillanatra, miért botránkozik meg Saul leánya. Dávid örömtánca Isten iránti teljes elköteleződésének jele. Michal azonban ennek híján volt, ezért nem tudott az eksztatikus ujjongással azonosulni. Inkább megvetéssel elhatárolódott az egésztől.
Ez a viselkedés ma is létező jelenség. Egyáltalán nem véletlen, hogy kézmozdulataik, liturgikus viselkedésük miatt a karizmatikus mozgalmak annyi negatív kritikát kapnak, pedig csak Isten iránti teljes odaadásukat fejezik ki ilyen módon. Ezekben az egyházi közösségekben Dávid személye különleges, példaértékű helyet foglal el.
Mindez amiatt lehetséges, mert Dávid király tudta, hitte, hogy Isten jelenlétében van az erő és az áldás. A szövetség ládáját – prófétai buzdításra – a saját házában felállított új sátorban helyeztette el.
Ez a mindenkori vágy az, ami hajtja és hajtotta, a huszadik század végétől induló „Imádság Háza” elnevezésű keresztény közösségeket, hogy minél jobban Isten jelenlétének aktív részesei legyenek. Így az egy tőről fakadó szüntelen, vagyis 24 órás imádásra összejövő közösségek a „dávidi” elgondolás alapján szervezték meg alkalmaikat és a szolgálataik, szerkezeti, lényegi felépítése is ezt követi. A lényege a következő igehelyen található:
„Azon a napon Dávid elsőnek magasztalta az Urat, s ezt a dicsőítő éneket adta át Aszafnak és testvéreinek: Adjatok hálát az Úrnak, dicsérjétek a nevét, hirdessétek tetteit a népek között. Énekeljetek, zenéljetek előtte, beszéljetek csodatetteiről. Dicsekedjetek szent nevével, öröm az a szívnek, amely őt keresi. Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek szüntelen az arcát.” (Szentírás: 1Krón 16,7-10)
Szerkezeti felépítésében pedig új beosztást rendelt el, ami a leviták szüntelen, Isten folyamatos imádását jelentette, a Teremtő örök szeretete miatt.
Dávid levitákat állított a láda elé mint szolgálattevőket, hogy az Urat, Izrael Istenét áldják, magasztalják és dicsőítsék:
Aszafot mint vezetőt, Zecharját mint másodikat, továbbá Uzielt, Semirámotot, Jechielt, Mattitját, Eliábot, Benajahut, Obed-Edomot és Jejelt. Hárfán és citerán játszottak, Aszaf pedig a cintányért szólaltatta meg. A papok, Benajahu és Jachaziel folytonosan harsonáztak Isten szövetségének ládája előtt. (Szentírás: 1Krón 16,4-7)
„Dávid otthagyta Aszafot és testvéreit az Úr szövetségének ládája előtt, hogy állandó szolgálatot teljesítsenek a láda előtt a napi szertartásnak megfelelően, ugyanígy Obed-Edomot és hatvannyolc testvérét is. Obed-Edom, Jedutun fia és Hoza voltak a kapuőrök. Cádokot, a papot és testvéreit, a papokat az Úr hajlékához (rendelte), a Gibeon melletti magaslatra, hogy az égőáldozat oltárán reggel és este állandóan bemutassák az áldozatot a szerint, ahogy meg van írva az Úr törvényében, amelyet Izraelnek szabott. Velük volt Hemán és Jedutun és más kiválasztottak, akiket név szerint arra rendeltek, hogy dicsőítsék az Urat, mivel a szeretete örök. Hemán és Jedutun azért voltak velük, hogy megszólaltassák a harsonát, a citerát és a hangszereket a szent énekek kísérésére. Jedutun fiainak tiszte volt a kapuőrség.” (Szentírás: 1Krón 16,37-42)
Erről a zenei szolgálatról a 105., 106. és a 96. zsoltár versei adnak még leírást. A szerkezeti felépítés a leviták rendjén belül a következők voltak: elsőként Hemánt, Aszafot és Etánt.
Őket követték a második helyen: Zecharjahut, Semirámotot, Jechielt, Unnit, Eliábot, Benaját, Maazejahut, Mattitjahut, Eliflehut, Miknejahut, Obed-Edomot, Jejelt. Ők voltak a zenész csoportvezetők.
A harmadik rendet pedig a három főzenész huszonnégy fia által vezetett tizenkét fős zenei csoport követte, akik 288-an voltak, mind levita tisztségben.
„Ezeknek mind atyjuk volt a vezetőjük, amikor az Úr házának szolgálatában, a király útmutatása szerint cimbalommal, hárfával és citerával kísérték az éneket. Aszafot, Jedutunt és Hemant, akik jártasak voltak az Úr előtti éneklésben, testvéreikkel együtt írták össze. Számuk 288-at tett ki.” (Szentírás: 1Krón 25,6-8)
Mindenki megkapta felszenteltségéhez és egyben tehetségéhez mérten a feladatokat és a hangszereket. Vegyük észre, hogy a dicsőítés ekkor már két helyen zajlik – szünet nélkül. Az első hely a jeruzsálemi Dávid sátora, ahol a frigyládát helyezték el. A másik a Gibeon melletti magaslat, ahol a papok szüntelenül égő áldozatot mutattak be Istennek. 
Dávid első számú dicsőítésvezetőnek Ászáfot rendelte maga mellé.
A zene neveléséről is gondoskodtak.
Ezt a felépített, Isten dicsőségére létrehozott struktúrát áthagyományozták az utódokra: négyezer zenész és énekes utód tanult az aktív szolgálatot teljesítő levitáktól. „Ők is sorsvetés útján léptek szolgálatba, mind a fiatal, mind az öreg, a mester a tanítvánnyal.” (Szentírás: 1Krón 25,8)
Dávid élete utolsó éveiben pontosan rögzítette a leviták feladatait, mivel úgy látta, hogy az Úr végleg letelepedett Izrael földjén, Jeruzsálemben, Dávid házában.
Rendelkezése igen nagyvonalúnak mondható: 4000 zenész és énekesi feladatokat ellátó dicsőítő.
A legfelsőbb hatalmi pozícióban meghozott, nem profitorientált, nagyvonalú döntés. Kelemen Imre úgy véli, hogy a Bibliában ezek a számok eltúlzottak (Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 29.o.). De még ha így is lenne, azt mindenképpen sugallni akarja, hogy Isten dicsérete az első helyen állt.
A zsidóság történetében ennek a szüntelen dicséretnek nagy szerepe lesz a későbbiek folyamán is. Ehhez majd akkor térnek vissza, amikor Isten áldását megfogyatkozni vélik, és sanyarú helyzetükben újra Isten segítségét kérik abban a formában, amelyet Dávid rájuk hagyományozott.
Ezt a hozzáállást jól szemlélteti Jehosafát király esete, aki az ellenük hadba vonuló ammonitákon és moabitákon aratott győzelmet. A hadrendben a levitákat küldte előre, Istent erősen magasztaló énekükkel, a dicsőítéssel. Ennek következtében olyannyira megzavarodott az ellenség, hogy saját népük vérét kezdték el kioltani. A zsidóknak kardot sem kellett fogni ellenük.
Egy másik történet azt meséli el, ahogy Acház király hűtlensége miatt Hiszkija megtisztítja a templomot. Parancsa révén visszaállt a helyes, Istennek való áldozat, dicséret és imádás, amelynek során a leviták a Dávid által meghagyott rendben végezték a dicsőítést, akik ezért Istentől áldásban részesültek.
Következő részünkben Dávid király ránk hagyományozott örökségével, a zsoltárokkal foglalkozunk majd, amelyeket a Katolikus Egyház papjai ma is, egész napjukat átölelő, meghatározott rendben imádkoznak.
Folytatjuk.
