Sokszor kimondott szó, ami mögött érdemes újra és újra felfedezni a tartalmat – akár olyankor is, amikor rég kivándorolt, s most bajba került honfitársaink hazatérnek.
„Magyarság, nemzet, haza… Az igazán mély történetek mögött mindig ott szunnyad a szó: haza. A haza, amely mindig visszavár” – írja a Magyar Nemzetben megjelent tollhegynyi töprengésében Pilhál György.
A szerző idézi Kölcsey Ferencet, aki úgy fogalmaz: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé (…) Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”
Mindezt annak kapcsán vetette papírra Pilhál, hogy csütörtökön valamiféle szenzációként robbant a hír, miszerint Magyarország százával nyújt menedéket a venezuelai káoszból menekülő, magyar gyökerekkel rendelkező embereknek.
hirdetésÚgy látja, a baloldali lapok tálalása alapján idegenkedni kellene mindettől, s olyanok érkeznek, akiknek semmi közünk nincsen hozzánk. A szerző álláspontja ezzel ellentétes.
„Sokat jár a fejemben, hányadán is állunk a hazával? Csak zord időkben kalapál erősebben a szívünk, amikor átlépjük a magyar határt? Dolgozik-e még a szülőföldet elhagyóban a magyarságérzés, vagy már nyoma sincs, mert megtanult világpolgárrá lenni? Előbbiben hiszek.” – írja Pilhál György.
A Tollhegyen rovatban megjelent írás ide kattintva olvasható.
