A dicsőítő zene bibliai gyökerei I.
Kelemen Imre A zene története 1750-ig című könyvében egyértelműen a zsidó nép zenekultúrájához köti a szakrális zene eredetét. A kiválasztott nép muzsikája a keleti népek zenei kifejeződéseinek egyik megnyilvánulási formája volt. A Biblia számos ponton tanúskodik arról, miként tükröződik a nép sorsa az általa előadott dallamokban. Az isteni kinyilatkoztatásra az ember válaszolt, amely dialógus mentén az üdvtörténet lépésről lépésre, egyre világosabban láthatóvá vált.
A zsidó nép őrizte ezt a kincset, hitben járva az Isten által mutatott úton. Ám ez a hit nem minden esetben bizonyult szilárdnak, mert hűtlenné vált a kapott tanításhoz és isteni iránymutatáshoz. Az Istenbe vetett bizalom hiányának következményeként a választott nép fiai megtapasztalhatták a különböző, tőlük idegen népekkel való kényszerű együttélést. Ez a legtöbb esetben a pogány, bálványimádó kultúra kényszerű terhét jelentette számukra.
Az ilyen leigázott állapotban a népnek nemigen maradt lehetősége a saját földrajzi gyökereihez ragaszkodni. Kevéske kincse maradt meg csupán: a kultúrája, a zeneisége és a hite. Ebből következően az ilyen szolgasorsba kényszerített élethelyzetek kiváltképp tükrözni képesek számunkra azt a letisztult hitet, amely az egyetlen, igaz Istenbe vetette bizodalmát.
A zsidó nép kultúrája teljesen egybefonódott az isteni kinyilatkoztatással: teljes mértékben, minden ízében átjárta azt. Zenekultúrájukat ugyanez jellemezte, amely így Istenhez szóló, őt dicsérő, szakrális zenévé emelkedett, történelmük viharaiban is eróziómentesen fennmaradhatott.
A választott nép fiainak történelme minduntalan Isten hatalmas jelenlétéről és szeretetéről beszélt. A zenéjükre és vallási szokásaikra felfigyelő egyéb népek – még ha a hitüket is akarták térdre kényszeríteni pogány bálványaik előtt – az élő, igaz és egyetlen Istennel találkozhatott Izraelben.
Minden szempontból érdekes és változatos korabeli hangszerkultúra tárul elénk a Bibliában. Ez a hangszerarzenál az adott korszak minden népcsoportjára jellemző.
Kelemen Imre már idézett műve a Bibliából Dániel könyvét idézi: „A satrapák, helytartók, kormányzók, tanácsosok, kincstárosok, bírák, jogtudósok és a tartományok összes főemberei össze is jöttek a szobor felavatására, amelyet Nebukadnezár király állíttatott. Felálltak a szobor előtt, amelyet Nebukadnezár készíttetett. Ekkor a kikiáltó harsány hangon kihirdette: ‘Így szól a parancs, népek, nemzetek és nyelvek: Mihelyt meghalljátok a trombita, fuvola és citera, hárfa és lant, duda és a többi zeneszerszám hangját, boruljatok le, és imádjátok az aranyszobrot, amelyet Nebukadnezár király állíttatott. Aki nem borul le, és nem imádja, azt még ebben az órában tüzes kemencébe fogják vetni.’ Ennek megfelelően, mihelyt meghallották a trombita, fuvola és citera, hárfa és lant, duda és a többi zeneszerszám hangját, azon nyomban földre vetették magukat a népek, nemzetek és nyelvek, hogy imádják az aranyszobrot, amelyet Nebukadnezár király állíttatott.”
A korra legjellemzőbb hangszercsoport tehát: trombita, fuvola, citera, hárfa, lant, duda és egyéb zeneszerszámok. Ettől még nem beszélhetünk szakrális zenéről vagy az istendicséret céljából használt hangszerekről.
A történet sokkal izgalmasabb és inkább a szakrális zenére utaló része az előbb idézett bibliai elbeszélés folytatásában bukkan föl számunkra. Három fiatal, zsidó férfi kiáll a hite mellett, azt nem tagadja meg semmi áron: nem borulnak le az éppen aktuális bálvány aranyszobra előtt.
Isten szorult helyzetükben sem hagyja magára a bátor ifjakat, akiken megmutatja isteni hatalmát. Hiába vetik be a tüzes, sokszorosan felhevített kemencébe őket, sértetlenül lépnek onnan ki. A halál torkában a három ifjú énekkel dicsőítette az egyetlen igaz Istent.
„Nos, hát készen vagytok-e rá, hogy mihelyt meghalljátok a trombita, fuvola és citera, hárfa és lant, duda és a többi zeneszerszám hangját, leboruljatok és imádjátok a szobrot, amelyet készíttettem? Mert ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?” Sadrak, Mesak és Abednegó így feleltek Nebukadnezár királynak: „Nincs szükség rá, ó király, hogy mi feleljünk parancsodra. Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük, és az aranyszobrot, amelyet állíttattál, nem imádjuk.”
A szorongatásban átélik az Istentől való elszakadás állapotát. A zsidó szokásoknak megfelelően először is engesztelődni akarnak Istennel, ám ezt – szabadságtól megfosztott helyzetükben – nem tudják megtenni. Ezért saját, megtört szívüket és égő testüket ajánlják fel az egész zsidó nép hűtlenségéért, áldozatként cserébe. Ezek után Isten küld egy angyalt, aki harmatos szellővel csillapítja a hétszeresére befűtött kemence lángjait, védve a bátor és alázatos hitvalló ifjakat, akik mindeközben sértetlenül állnak, és énekkel magasztalják Isten csodatévő hatalmát és jóságát, amellyel irgalmazott nekik, és a bűnös, hitehagyó, gyávaságból a bálványimádást választó zsidó népnek.
„A három ifjú éneke. Ekkor a kemencében mindhárman egy szájjal dicsőítették, magasztalták és áldották az Istent, a következőképpen: Áldott vagy Urunk, atyáink Istene, dicséretre méltó és magasztos mindörökké.”
A dicsőítés bibliai alapja és eredete ez a fajta hozzáállás, amit ebben a bibliai történetben láthattunk. A szakrális zenére vonatkozó bibliai barangolásunk mostani fejezetének végén a felhozott események és példák alapján kijelenthetjük: az Isten szeretetére és hűségére adott zenei feleletet lehet leginkább egyházi zenének nevezni. Megénekelt hangjai az Istenben való bizalomra építkeznek. Ez a hozzáállás lehet minden zenei dicséret, dicsőítés általánosan elfogadható alapja, amelyre műfajoktól függetlenül minden szakrális zene épülhet.
(Folytatjuk.)
A sorozat második része.
A sorozat harmadik része.
