Glasgowban

Otthon a Kárpát-medencében

Előző heti jegyzetemet Glasgowból írtam, ahol egy Celtic Connections nevű, jól szervezett fesztiválba tekinthettem bele, ugyanis felajánlották a magyar díszvendégséget 2021-re, s meg akartam nézni, mibe is vágunk bele.

Ilyenkor, mikor az európai keresztény kultúra szélein járok, mindig bebizonyosodva látom azt a tézist, hogy a periférián sokkal több minden megmaradt a néphagyományból, mint a közepén. A skótok, írek ugyanúgy ragaszkodnak népzenéjükhöz, néptáncaikhoz, mint mi, csak ezen értékeik átörökítését, életben tartását régebben kezdték és sokkal előrébb tartanak. Sajnos ma, ha egy magyar gyerek dudáról hall, nem a sajátjával, azaz a magyarral azonosítja. A közvélekedésben a skótok dudája „a duda” itthon is, és még sokat kell tegyünk azért, hogy a magyar duda, amely a teljes Kárpát-medencében elterjedt volt valaha, és a 18. századig a legfőbb zenei eszköz volt a falusi mulatságokon, visszanyerje megbecsült és megérdemelt helyét tudatunkban. Az írek táncai pedig, a Riverdance nevű, államilag is finanszírozott gigaprojektnek köszönhetően a teljes világban népszerűek, nem véletlenül volt sokáig, vagy talán még most is van ír táncház Budapesten, vagy Pécsett.

A fesztivál központi helyszínére tartva egy reggel örömmel vettem észre egy Biharban szokásos trombitás hegedű – harmonika kettőst utcazenélni a napsütésben. A két erdélyi cigány azonban ezeken a hangszereken sem a sajátját játszotta, ahogy természetes lenne, hanem az „O sole mio”-t és egyéb európai örökzöldeket, trombitás hegedűn nyekeregtetve… Nem is járt nagy pénzügyi sikerrel e vállalkozás, hiszen azt a műfajt, amit választottak, nagyon rosszul űzték. Az emberek ugyan érdeklődve nézték a feltűnő, öszvér, úttörő trombitából és hegedű részekből összeállított bihari hangszert, de a nem megfelelően hangzó melódiák elriasztották őket. Meggyőződésem, hogy ha a sajátjukat játszották volna, sokkal sikeresebbek lehettek volna…

Megkapó volt viszont a helyiek szeretete saját zenéjük iránt. Bármelyik koncertre estem is be, még a délutáni ifjú tehetségek seregszemléjén is telt ház, ováció volt. Sokkal nyitottabb közönséget láthattam, mint itt nálunk, akik rögtön reagáltak minden, akár félszeg poénra is, bekiabáltak, biztatták a szólózó zenészt, lelkesen tapsoltak egy-egy jól sikerült nóta után. Közben pedig természetesen mindenhol négy-öt fajta helyi sört lehetett kapni, a nagy európai multik söreit még mutatóban sem csapolták sehol.

És hogy a végére valami nekem igen furcsának tetsző dolgot írjak: megütközéssel láttam sok nagyon szép, régi, de gazdátlan, már más célra átengedett templomot. Az utolsó esti koncerten egy ilyenben voltam, ahol a templom három szintjén mulattak az emberek, három különböző kocsmában. Én a koncertre az altemplomba voltam hivatalos, ahol eltöprengtem azon, vajon ha a falakba temetett ősök netán hirtelen feltámadnának, mit is tennének: kardot ragadnának, hogy kizavarják a bulizókat a templomból, vagy kérnének egy sört a pultnál és beállnának táncolni…

Kelemen László

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Pályázatot hirdetett a Diákhitel Központ
A Vatikán és Kína között enyhül a viszony
Hidvéghi: A tüntetéseket szervező a politikusok mind „feliratkoztak a Soros-listára”