Családi (hu)morzsák
Azokat a történeteket, melyeket sokan tragédiaként élnek meg, a szerző kellő humorral, szeretettel úgy éli és írja meg, hogy az olvasó azonnal belátja: így is lehet helyzeteket kezelni, nem vagyok egyedül, jé, ez mással is megtörtént, s mennyivel jobban oldotta meg.
A szerző nem titkolja, hogy három fiúgyermek felnevelése hihetetlen fárasztó, de ugyanakkor rendkívül szórakoztató is tud lenni, hiszen a gyerekszáj okosságai kimeríthetetlenek, a kreativitás is határtalan. Mivel senki nem születik szülőnek, szülővé fokozatosan válunk, ha megvan bennünk az a képesség, hogy együtt növekedjünk bölcsességben gyermekeinkkel, az újabb és újabb, váratlan kihívásokra a létező alternatívák közül a megfelelő, jó válaszokat találjuk meg. Ez egyáltalán nem könnyű, sokan bolyongunk a megoldatlanságok zavarosában, s nem biztos, hogy utólag megítélve a legjobb választ adtuk egy-egy adott kérdésre.
A Harmat kiadó könyve megtörtént sztorikon keresztül bevisz a mindennapok dzsungelébe, a reggeli ébredéstől, a bölcsibe, oviba, iskolába készülődés nehézségeibe, a zokni és ruhakeresés napi gyakorlatába, a „mit vegyek fel?” kétségbeesései közé, a hétköznapi hőstettekbe, a betegségek kezelésébe, s azokba a helyzetekbe, amikor a „Nap is bal lábbal kel fel” és semmi nem akar összejönni. Bepillanthatunk, hogyan indul el egy nagycsalád a kirándulásra, nyaralásra, hogy egy agyhalált követelő pokoli nap végén azt kérdezi nagy komolysággal a tízéves fiunk: anya, mi az a szex?
Aztán ne is beszéljünk az iskolában történtekről: beírások, igazgató előtti szőnyegszélére állítások, sokszoros kirúgások, még a különleges nevelésű fiatalok számára fenntartott alapítványi iskolából is! Az átsírt éjek után végül a gyermekből az esti gimnáziumi érettségi után egy sikeres, minden iránt érdeklődő, szorgalmas jogászhallgató lett, aki azóta diplomával nekivágott az életnek. Mikor a szülő tizenhat éven keresztül azon gondolkodik, hogy alapítania kellene egy menhelyet a különleges nevelési igényű szülők számára, ahová olykor bevonulhat sorstársaival, hiszen ez a szülő éltanuló volt, mintagyerek, aranydiplomás, nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, akkor az már a vég!
De mint olvashatjuk, mégsem, mert a gyerek képes minderre rácáfolni, s annak ellenére, hogy a főváros minden gimnáziumából kitiltották, pálfordulással az egyetemi éveit sikeresen abszolválva a szülei legnagyobb örömére lesz. Nem feladni a legreménytelenebb helyzetben sem – ez a Családi (hu)morzsák kötet szerzőjének üzenete.
A záró írás egy minden javítási kísérletnek ellenálló kávéfőzőről szól, ami már-már őrületbe kergeti a dolgokat feladni sohasem tudó szerelőt, aki így töpreng a belül végképp elkövesedettnek tűnő szerkezet újra éledése felett:
„Nézem a sistergő szerkentyűt, és nem hiszek a szememnek: folyik benne a víz! Sőt: csobog, árad, ömlik! Áttört! Áttört! Ötször annyi idő alatt, mint más gép, és gyakorlatilag már esély sem volt, de áttört!
Türelem esélyt teremt? Vagy inkább az odafigyelés, a kitartás, a hit? Persze nem a kávéfőzőről meséltem. Amíg van valaki, aki hisz benned, addig van esély. Egyvalakiről biztosan tudom, hogy így gondol rád…
Lásd így. Élj így. És szívedben adj esélyt eldugult társaidnak is.”
A szerző felnőttkorában tért meg egy nem mindennapi betegségből való nem mindennapi gyógyulás után, s ez által mindent azóta másképpen lát. Minden helyzetet képes kívülről, nagyobb látószögből, bizonyos távolságból szemlélni, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy ott van életünk Isten tenyerén, hogy minden csak a Fennen-való tudtával és akaratával történhet és minden, ami történik, az csak a javunkra válhat.
Olyan jó lenne Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotásának zaklatott háromgyerekes nyelvtanárnőjének és sorstársainak kezébe adni ezt a kötetet, hogy felébressze őket a megbabonázottságukból, hogy lehet másként is, más lelkülettel fogadni a családi élet mindennapjaiból fakadó nehézségeket. 
E filmkritikánkban, a Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul című írásunkban úgy láttuk, hogy a film anyafigurája családjánál egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy életük tehetetlenségét, kiúttalanságát, kapcsolati elnémulásukat valaha is szeretnék fentről szemlélni, vagy minimálisan csak olyan távlatba helyezni, ahonnan jelenlegi boldogtalanságuk eltörpülne, s egyszer csak elmosolyodnának, és szelíden legyinthetnének, s megölelnék egymást.
A Családi (hu)morzsák is azt sugallja, amiről a film kapcsán írtunk: a hívő ember élete annyiban más, hogy e távlat mindenki számára megadatik, holott se nem jobb, se nem különb a nem hívőknél, és nem kevésbé bánik méltatlanul el vele a megszenteletlen idő, a mindennapok monotóniája. Amire azonban receptora még megmaradt, az szemben az Egy nap hőseivel az, hogy képes feltekinteni, s onnan le, zörget, és beengedtetik… És mosolyog, sokat mosolyog!
