A zömében balliberális forrásokból a közelmúltban a mozik műsorában feltűnt alkotásról, mint az év új, magyar filmes szenzációjáról kaptunk hírt: újra csoda született…, ez a legfontosabb magyar film idén…, benne mindenki magára ismerhet vagy szüleire…, teljesen egyedülálló…, óda az anyákhoz…, nők millióinak életét ismerhetjük meg…, ilyen magyar film egyszerűen még nem készült eddig… – szóltak mindenhonnan a méltatások ezen a meglehetősen egyöntetű hangon.

Egy nap – filmelőzetes

Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását a fent idézett médiumokkal megegyező szellemi irányvonalat követő fesztiválok is nagyra tartották. A 2018-as cannes-i fesztivál 57. Kritikusok Hete versenyprogramjában elnyerte a nemzetközi filmkritikusok díját, majd az Európai Filmakadémia a legjobb európai felfedezett kategóriában Európai Filmdíjra jelölte.

A játékfilm a rendezőnő első saját munkája, amelyből egy átlagos háromgyerekes anya egyetlen szürke, mégis drámai napját ismerhetjük meg. A film forgatókönyv-ötletét maga Szilágyi Zsófia hozta, egy családos, több gyerekes barátnőjének elbeszélései hívták fel a figyelmét e témában rejlő filmes lehetőségre.

hirdetés

Szamosi Zsófia alakította főszereplő, Anna, 40 körüli budapesti anya, akinek egynapos rohanását mutatja be ez a film. Három gyereke van (Simon, Sári, Márkó), férje (Szabolcs), régi vágású anyósa (Mari), aki mindenben segítője és egyben hátráltatója is. Anna és férje nyelvtanári illetve jogászi taposómalom-szerű állásai ellenére örökös anyagi szorongattatásban élnek. A pénzük mindig fillérre, a napjaik percekre kiszámoltak. A lakásra felvett hitelük frusztrálja mindennapjaikat, szivárgó konyhai csapjuk  „pokollá” teszi az életüket, és mindezeket még  egy súlyosnak tűnő magánéleti probléma is terheli.

Anna odaér, megígér, elintéz, elhoz, fejben tart, órát ad, nem éri el a férjét, beszélni akar vele, aggódik amiatt, hogy Gabi, a barátnő lehet, hogy elszereti tőle és elveszti párját, de a napi pörgés nem engedi egy percre sem a megállást, a dolgok letisztázását, és máris ott sorakozik a következő kikerülhetetlen feladat. A filmben a monoton hétköznapi, a súlyosan egysíkú ütközik a törékennyel, a nem megismételhetővel, a szent idő a megvalósult valós idővel.

A film máskülönben igen szép. Szamosi Zsófia kiemelkedő színészi játékkal hozza a törődött asszony alakját, ezer arccal, kevés szóval játszik, nincs egyetlen pillanat sem, amikor kiesne a szerepéből, vagy hiteltelen lenne. A gyerekszínészek káprázatosat alakítanak, mindez elképzelhetetlen lenne a rendezőnő, a stáb tagjai és a gyerekek bensőséges kapcsolata nélkül. A történet is igazán sodró lendületű, képes úgy bemutatni egy átlagosan szürke, de mégis pörgős napot, hogy valahogy kiugrik az ember szíve tőle.

Olvasva Szilágyi Zsófia nyilatkozatait és látva a művet, a nézőnek nincs kétsége afelől, hogy egy valóban szakavatott, hivatása minden csínját-bínját ismerő, precíz alkotó fogta össze a stábot. Látszik, hogy alapos munkát végeztek már a forgatókönyv-fejlesztési munkálatai során is, amit kétmillió forinttal támogatott a Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor Programja.

Az operatőr, Domokos Balázs remek képeiben kapja meg a néző miképpen látja Anna a világot, és e belső látvány megmutatásának érdekében dicséretes munkát végzett a film látványtervezője, berendezője is, hiszen minden helyszín, különösen Annáék lakása, tényleg olyan, mint amilyen egy mai budapesti értelmiségi otthon, nincs benne semmi mesterkéltség.

A még magyar viszonylatban is kifejezetten alacsonynak mondható – szintén az Inkubátor Program által 62 millió forinttal támogatott – gyártási költségek ellenére egyetlen pillanatig sem látszik a filmen a szegényesség. Az alkotók interjúikban el is mesélték, hogyan oldották meg kreatívan a szűk büdzsé adta keretek nehézségeit.

Felmerül a kérdés, ennyi tehetséget felmutató mozi megtekintése után egy nagycsaládos keresztény nézőnek mégis mitől lesz rossz szájíze? Mert ugyanis a film minden érdeme ellenére óriási űrt hagyott maga után az alkotókon túli, másik Magyarországot képviselő nézőben. Még napok múltán sem szabadul az ember a gondolattól, hogy mi ez a végtelen, csillapíthatatlan bánat, lehúzó nehézség, ami ennyire béklyójában tartja a film főhőseit?

A házaspár mindkét tagja a szeretetlenség és a szerethetetlenség csapdájába estek, abból sehogy sem tudnak kilábalni. A legrosszabb aszexuális természetük hatalmasodott el rajtuk, az anya toprongyos, magára adni képtelen, szinte megkívánhatatlan nővé lett, az örökké csapzott családfő minden férfiasságát vesztve, a minimális családfenntartói szerepében is csak impotenciát felmutatni tudó toprongy férfivá vált, még mindig anyja jövedelmére szorul, s egy csapot is képtelen meghúzni magától, csak végig szenvelgi az eseményeket, nem alakítja a hétköznapokat, hanem csak úgy történnek vele a dolgok. A családban szinte egyetlen felnőtt, a kiskamasz fia, Simon lételméleti kérdéseit sem képes meghallani, s általában véve, fogalma sincs, mit kezdjen a gyermekeivel. A nevelési helyzetekben úgy viselkedik, mintha csak egy tankönyvből olvasná, csak felszólítómódban kommunikál egy fakó, állandósuló agressziótól és tehetetlenségtől szürke hangtónuson.

Simon (Barcza Ambrus), aki mindvégig hiába kérdezi szüleit az időről

A szülők az utódaikat csak pufferzónának használják örömtelen szerelmi, családi és munkahelyi életük elleplezésére, addig van csak szavuk egymáshoz, amíg nyüstölik az egyébként ennél jóval többre érdemes, csodálatos gyermekeiket.

Tulajdonképpen őrjítő az a semmi, amiben élnek, az a sivatag, amivé mindennapjaikat tették. Mert ezt azért mondjuk ki, életüket maguk kormányozták ebbe a cseppet sem vonzó szférába, s nem a külső körülményeik! Negyven körül, már mindenki maga felel az arcáért – tartja a szólás, de a később tett nyilatkozatok és sajtóméltatások nem ezt sejtetik, hanem inkább azt, hogy „ez Magyarország, a rendszer teszi ezt velük…” Az alkotók végső soron egyértelműen felmentik hőseiket saját felelősségük alól. És értetlenül állunk az előtt, hogy ugyan miért?

Van fedél a fejük felett, bár biztosan lehetne nagyobb lakásuk is… Van jövedelmük, bár talán az is lehetne több, de úgy tűnik mégis minden általuk fontosnak vélt dologra jut: házi gordonkatanárra, vívóedzésre, balettiskolára… Van autójuk, bár lecserélésre lenne méltó, de azért még működőképes, és tagadhatatlanul kevés jut a benzinre, de arra mégis elég, hogy végigfurikázzák vele a várost… Van hivatásuk, ami bár lélekőrlő, de kinek nincs jó pár olyan feladata, amibe  ne fásulhatna bele néha. Van három egészséges, élénk eszű gyermekük, akik már puszta létükkel is minden emberi evolúciós célt beteljesítettek, ráadásul szemmel láthatóan rátermettebbek is a szüleiknél… Hány családnak nem adatik meg gyerekeik szellemi, fizikai egészsége? Kinek nincs szürke hétköznapja, strapás élete, napjainak csak nehezen tűrhető monotonitása? – kérdezi a néző a látottak kapcsán.

Egykoron a kőkori pusztákban megélhetésüket kereső kis emberi közösségeknek is idegen és ellenséges volt a táj, saját örömeikért, utódaik világra hozásáért, felneveléséért a filmbeli nehézségeknél összehasonlíthatatlanabbul kegyetlenebb módon kellett megharcolniuk. Mi pedig győztes harcaik következtében lehetünk ma itt, megszülethettünk, abban a szerencsében részeltettünk, hogy őseinken keresztül szüleinken át, az ős-őssejtecskétől kezdve, az Élet nevű óriásfolyam részeseivé válhattunk. Őseink nem engedtek a pusztító erőknek, a darwini kihívást megnyerték, az Életet diadalra juttatták, világra hozták ős-őseinket, akik leszármazottai ugyanígy generációkon át megnyerték a halál erőivel szembeni csatát. Szédítő még belegondolni is az Élet eme gazdag burjánzásába!

És így érkeztünk el a film által felvázolt posztmodern, XXI. századi Budapestre és egy életidegen, bár utódokat létrehozni még tudó, de az élet szentségét már átadni képtelen párig. És kérdi értetlenkedve a néző, mi is az a szörnyűség, ami képtelenné teszi őket az élet alapkövetelményeinek való megfelelésre, mi az, ami erre az élettelen szervetlenségre kárhoztatja őket? Mi ez az itt előadott Nagyhalál, amit elénk tettek a vetítővászonra? Mi ez a túláradó értékelése e „szenvedéstörténetnek” a fősodratú kulturális sajtóban? Mi az az ok, ami miatt az életképtelenség eme ódáját meg kellett alkotni?

A mozi megtekintése utáni töprengés minden szála végül is egy irányba halad: mind a film hősei, s az őket megalkotók, valahol elakadtak, mintha anyagelvűségük kátyújába ragadtan nem tudnának már egy lépést sem hátrálni, s egy nézőpont-váltás segítségével távolabbról szemlélni önnön létezésüket.

A film valahol a Szomszédok népokító teleregénye lakóteleplakói és a Terápia pszichés labirintusokban bolyongó értelmiségi hősei között valahol félúton rekedtek volna vigasztalhatlanul boldogtalan életükkel. A néző szinte már kérve kérné őket, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer tekintsenek már fölfelé, engedjék megoldhatatlannak tűnő sorsukat egy nagyobb vezérlő elv áramaiba bekapcsolódni, ők pedig engedjék már magukat ebben az áramlatban sodródni, hogy végre az áhított partra érjenek.

De semmi jel nem utal arra, hogy életük tehetetlenségét, kiúttalanságát, kapcsolati elnémulásukat valaha is szeretnék fentről szemlélni, vagy minimálisan csak olyan távlatba helyezni, ahonnan jelenlegi boldogtalanságuk eltörpülne, s egyszer csak elmosolyodnának, és szelíden legyinthetnének, s megölelnék egymást. Ingmar Bergman magukat és egymást kínzó hősei, még emlékeztek a felülemelkedés vágyára, az Egy nap szereplői, viszont már a vágyra sem. 

A hívő ember élete annyiban más, hogy e távlat számára mindig megadatik, holott se nem  jobb, se nem különb az Isten nélkül élőnél, és nem kevésbé bánik méltatlanul el vele a megszenteletlen idő, a mindennapok monotóniája. Amire azonban receptora még megmaradt az az – szemben az Egy nap hőseivel –, képes feltekinteni, s onnan le, zörget, és beengedtet…

A film erénye, hogy csak kivételesen ritka pillanatokban lehet ilyen mérnöki pontossággal megragadni a keresztény Magyarország és a másik haza között feszülő különbséget, mint e történet elmesélési módjában. Egy hívő Anna az itt bemutatott küzdelméből győztesen került volna ki, megállt volna e féktelen rohanásban, magához ölelte volna végre gyermekeit, valódi együttlétet csikart volna ki az elrohanó időből, és megszenteli azt, lemegy végre Gyulára férjével, hogy az összeomlásaik hamvaiból újjáépülhessenek…

De nem ez történik, Anna bebújik az asztal alá a becsöngető vízvezeték-szerelő elől, mert nem tudja kifizetni a csöpögő csap javításának költségét, s hogy még tragikusabb legyen a helyzet, legkisebb gyermekének is ezt a példát tanítja meg, miközben együtt kucorognak az asztal alatt, arra várva, hogy elmenjen a szerelő… E regrediáló véget írta meg nekünk a gender szakért küzdő, egyébként jelenleg gyermektelen alkotó, s valahogy így mondta el számunkra a maga változatát a „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki!” Család Éve szlogenjét. 

Csak töprengünk azóta is, hogy miért?

A Dalnok egykoron ezt énekelte, s ez lehetne egy költői összefoglalója a nézői aggodalmainknak is:

„Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok.
Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is. (…)
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
»Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain, de áll önök előtt!«
(…) hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.”
(Cseh Tamás–Bereményi Géza: Születtem Magyarországon)