Vasárnap.hu: Milyen szereplők osztoznak a hajléktalanellátás feladatain a szociális szférában?
Szentkereszty Tamás: Létezik egy állami ellátórendszer, amelynek intézményeit normatívából finanszírozzák: az igénybe vevők és az engedélyezett férőhely után fizetett összeg. A nem állami szervezetek finanszírozása is így történik: az állami támogatás a szervezetek költségeinek körülbelül 40-60-ára elegendő. Utóbbiak sorában működnek nagyobb szervezetek, így például a Máltai Szeretetszolgálat, a Baptista Szerzetszolgálat, a Vöröskereszt vagy a Katolikus Karitász, illetve számos kisebb intézmény is fellelhető a szférában: egyebek mellett az Oltalom Karitatív Egyesület, az Utcáról Lakásba Egyesület, vagy a Twist Olivér Alapítvány. Vannak továbbá kifejezetten önkéntes szervezetek is, ahogyan önkéntesként dolgozók is. A máltaiaknál például sokan dolgoznak önkéntesként, ami annak is köszönhető, hogy a szervezetet Kozma Imre atya egyházközösségéből, önkéntesekre alapozva hozta létre, és sok-sok évig nem is volt fizetett alkalmazott a Máltánál. 

Vasárnap.hu: Miként lehet segíteni a szociális intézmények munkáját?
Szentkereszty Tamás: Sokféleképpen. Egyrészt önkéntes munkával, legyen szó napi 20 percnyi, vagy heti egy órányi segítségről. Egészen triviális dolgokra kell gondolni itt is: ha az illető például verset olvas a hajléktalanoknak, rózsákat ültet az otthonokban, vagy segít kifesteni, az már hatalmas segítség. Emellett persze komoly segítséget jelentenek a tárgyi-pénzbeli adományok is.  Aki szívesen segítene, de nem tudja ennek  mikéntjét, az bármikor érdeklődhet a szociális intézményeknél. Jó szolgálatot tesz az is, aki járókelőként beszélget a hajléktalanokkal és személyes kapcsolatba kerül velük,

ez ugyanis csökkenti a kirekesztettség-érzésüket.

A támogatás jó formája az élelmiszer és a takaró adományozás, de ez a szakemberek munkáját valamennyire akadályozza, hiszen a rászorulót nem fogja semmi arra motiválni, hogy védettebb helyre az utcáról, ami pedig általában véve nem jó. A szociális munkások is adnak takarót, osztanak élelmiszert, teát, olyan dolgokat, amelyek a túlélést segítik, azonban ők ezt azért teszik, hogy ezáltal erősítsék a bizalmi kapcsolatot az utcán élővel, s könnyebb legyen a közös munkát továbbvinni. Ha a hajléktalan ember azt érzi, hogy az utcán biztosítva van a jövedelme, élelme, itala, fekhelye, akkor sokkal nehezebb meggyőzni arról, hogy számára kedvezőbb lenne az ellátórendszer által nyújtott szolgáltatásokat igénybe venni.

hirdetés

Vasárnap.hu: Mennyire empatikus a magyar társadalom a hajléktalanokkal kapcsolatban?
Szentkereszty Tamás: A kutatások azt bizonyítják, hogy

a mindennapi ember nem hajléktalangyűlölő.

Sokak szerint a rendészeti eljárások alkalmazása nem megfelelő velük szemben. A hajléktalanmentes társadalom sajnos ugyanolyan utópia, mint a drogmentes társadalom, a szociális munkásoknak mindig is lesz feladatuk. Nem előnyös, hogy a médiában megjelenő cikkek nagyon szélsőségesek:

vagy nagyon a hajléktalanokat pártoló, vagy ellenük uszító hangvételű cikkek jelennek meg, az igazság pedig e kettő közt leledzik.

Vasárnap.hu: Milyen nehézségekkel szembesülnek a hajléktalangondozással foglalkozó szociális munkások?
Szentkereszty Tamás:  Az utcai gondozók elsődleges problémája például az, hogyan mozdítsák el a hajléktalant az utcáról. A melegedőkön, krízisszállókon dolgozók esetében a hajléktalanok megfelelő és hosszú távú elhelyezése okoz nehézséget a szolgáltatásban , valamint az, hogy ösztönözzék őket arra, hogy higiéniai, életszínvonalbeli igényük magasabb szintre emelkedjen. Azok számára pedig, akik a hajléktalanszállókon lévőkkel foglalkoznak, a hajléktalanellátó rendszerből való kiléptetés a legnagyobb kihívás. Sajnos ez csak nagyon keveseknek sikerül a rendszer jellegéből adódóan: a lépcsőzetes ellátórendszer lépcsőfokai egy bizonyos szint után már szinte megléphetetlenek.

Vasárnap.hu: Miért van ez?
Szentkereszty Tamás: A folyamat alapvetően úgy néz ki, hogy az utcai gondozó a nappali melegedőre vagy éjjel a krízisszállóra, éjjeli menedékhelyre igyekszik „begondozni” a hajléktalant, majd idővel átmeneti szállóra kerülhetnek, amely – neve ellenére – általában egy hosszabb távú elhelyezést biztosít. Itt már a hajléktalannak fizetnie kell a szállásért, havi 8 ezertől 20 ezer forintig terjed a fizetendő összeg mértéke, és emellett még 10-15 ezer forintnyi előtakarékosságot is el kell indítaniuk. Az utóbbi célja az lenne, hogy a későbbiekben tudjanak saját maguk  gondoskodni a lakhatásukról, s legalább egy albérlet kaucióját ki tudjanak fizetni belőle, ha odajutnak. A következő lépcső ezután – amely viszont már nem az ellátórendszer része –, a munkásszálló, az albérlet, a szobabérlet vagy a szociális bérlakás lenne. Az utóbbiból nincs elég Magyarországon, kis túlzással elmondható, hogy születni kell beléjük. Megoldást jelenthetne, ha az önkormányzatok és a szervezetek közösen újítanának fel jelenleg üresen álló vagy lakás céljára alkalmatlan ingatlanokat, s a szervezetek által „begondozott” hajléktalanok kaphatnák meg ezeket. Elérhető kimenet nélkül azonban a rendszer sokszor csak keringteti a hajléktalanokat, akik szállóról szállóra járnak és igazából semmilyen esélyük nincs az integrációra.

Sajnos a szállásbérleti díjak iszonyatos mértékben elszálltak ma Magyarországon.

Egy egyszerű munkásszállón is 40-90 ezer forint közötti összegért tudunk bérelni szobát, vagy csak egy ágyat, egy normális albérletről már nem is beszélve. Ilyen körülmények közt pedig érhető, ha a hajléktalanok nem érzik motiváltnak magukat abban, hogy kikerüljenek az ellátórendszerből.  

Vasárnap.hu: Csak hogy érzékeltessük: hogyan néz ki egy tipikus „hajléktalankarrier”? 
Szentkereszty Tamás: Nagyon nehéz tipikus esetről beszélni, mert minden sors más. Van, aki sosem kerül utcára, rögtön egy hajléktalanszállásra jelentkezik, és van, aki akár hosszú éveket is eltölt közterületen anélkül, hogy bármilyen intézménybe bemenne. Olyanok is vannak, akik nyáron sátraznak, télen pedig szállón laknak. Ha egy klasszikus esetet nézünk, akkor az illető igénybe veszi az egymásra épülő és egyre magasabb színvonalú szolgáltatásokat. A hajléktalan először a krízisszállóra vagy éjjeli menedékhelyre kerül, ahol ruhát, ételt és italt kap. Ezt követően kerül át az átmeneti szállásra, itt segítenek neki a munkakeresésben, bizonyos esetekben képzéseket is biztosítanak számukra. Az álláskeresés időszakában van, ahol élelmiszercsomagokkal, BKK jegyekkel és bérlettel segítik őket – hogy ne rögtön büntetéssel induljon a munkakeresésük –, tehát egy komplexebb szolgáltatást nyújtanak annak érdekében, hogy az első hónapot ki tudja húzni valahogyan a gondozottjuk. Ezután kellene a hajléktalannak eggyel magasabb szintre lépnie és kikerülnie az ellátórendszerből,

a gyakorlatban viszont ez már megléphetetlen.

Említettem már az albérletárakat, mint problémát. Sajnos ehhez az is hozzáadódik, hogy egy ápolt megjelenésű hajléktalan sem „csábító albérlő”, nem egy egyetemista vagy nemrég munkába állt, családalapító fiatal. Ráadásul a bérbeadó ellenérzését még csak hajléktalanellenességnek sem. nevezhetjük.  A szomorú ráadásul az, hogy albérletben élni még mindig egy erősen kiszámíthatatlan életformát jelent. Sajnos könnyen előfordulhat az is, hogy aki eljut erre a szintre, az is visszacsúszik amiatt, hogy elveszíti a lakhatási lehetőséget.

Vasárnap.hu: Miként befolyásolta az október 15-i rendelet a hajléktalan-ellátás helyzetét, pozitív vagy negatív elmozdulás látható?
Szentkereszty Tamás: A rendőrség ezelőtt – noha eddig is megvoltak az eszközei arra, hogy előállítsa a szabálysértő hajléktalanokat – nem minden esetben vette komolyan a jogszabályban foglaltakat. Sokszor előfordult, hogy a rendőrök egyszerűen félrenéztek a problémás esetekben. Ennek egyrészt az empátia volt az oka, másrészt pedig az, hogy óriási  papírmunkát generál mindez és a valós bűnüldözés elől veszi el az időt és az energiát. Arról nem is beszélve, ha egy ilyen hajléktalanokat beszállítanak a rendőrőrsre,  akkor nagy valószínűséggel utána a kocsit is  fertőtleníttetni kell, így arra a napra már a rendőr jármű nélkül marad. Mindenképpen az új jogszabályok negatív következménye, hogy vannak olyan hajléktalan emberek, akik eltűntek a szociális munkások látóköréből, így a velük végzett munka megszakadt. Illetve tapasztalat az is, hogy a hajléktalanoknak kevesebb holmijuk lett október 15-e óta, tehát kisebb „túlélőfelszerelés” áll rendelkezésükre a hidegben.

Vasárnap.hu: Miként lehet csökkenteni a hajléktalanok félelmét az intézményekkel kapcsolatban?
Szentkereszty Tamás: Ez azért nehéz, mert rendszerszintű problémáról van szó. Amit a leggyakrabban hallunk a hajléktalanoktól, vagy az őket pártoló szervezetektől, médiumoktól, az az, hogy

azért nem mennek szállóra, mert ott az emberek büdösek, bogarasak, agresszívak és lopnak.

A krízis- és menedékszállók esetében ez valóban előfordulhat, mivel ezekre viszonylag könnyen bekerülhet bárki. Az átmeneti szállásokon már komolyabb a házirend – illetve itt már fizetni is kell a szállásért.  Épp emiatt ezen a szinten már nem tipikusak azok a problémák, amik eggyel lejjebb gyakran fellelhetőek. Az ideális persze az lenne, ha minden hajléktalant az első perctől fogva szofisztikált környezetbe tudnánk helyezni. Van egy divatos külföldi elv, a Housing-first, amely először a lakhatás rendezését tartja fontosnak, s csak azután kerít sort a hajléktalanok szociális-pszichológiai-addiktológiai és egyéb gondjainak rendezésére.  A jelenlegi magyar viszonyok közt azonban ez nem túl reális.

Vasárnap.hu: Milyen típusú hajléktalanokkal találkoznak a hajléktalan-ellátásban dolgozók?
Szentkereszty Tamás:  Talán meglepő, de az aluljárókban hajléktalannak hitt embertömeg egy jelentős része valójában nem is hajléktalan! Az aluljáró olyan kereseti lehetőséget biztosít, amely odavonzza a környék szegényebb rétegeit is. Fontos kiemelni azt is, hogy a hajléktalantársadalomnak csupán elenyésző része, körülbelül 2-4 százaléka az, aki problémásnak mondható. Továbbá vannak azok az utcai ügyfelek, akik árkádok alatt vagy lépcsőházakban húzzák meg magukat. Nekik már sokkal több normát kell betartaniuk, hiszen ha nem lennének „láthatatlanok”, akkor a közösség kitessékelné őket onnan. Vannak, akik sátraznak, vagy erdei kis kunyhókban, sok esetben egész komfortosan élnek. Nekik már nem alternatíva a szálló, hiszen relatíve rendezett körülmények közt – sokszor a párjukkal, háziállataikkal – élnek, még ha közigazgatási értelemben nincs is saját lakásuk. És természetesen dolgozunk az intézményi szolgáltatásokat igénybe vevőkkel is.

Vasárnap.hu: Hányan ember él ma Magyarországon hajlék nélkül?
Szentkereszty Tamás: Véleményem szerint tízezer körüli számról kell beszélnünk, és sokukról nem is tudunk, mivel nem lépnek kapcsolatba az ellátó szervezetekkel. A pontos adatok megállapítását nehezíti, hogy nem mindenki hajléktalan, aki az ellátásban jelentkezik. Könnyen lehet például, hogy van saját lakása, de nincsen fűtése, s ezért megy a melegedőbe. De az is előfordul, hogy valaki csak az intézményeknél elérhető álláskeresési vagy ételosztási szolgáltatásokat veszi igénybe; illetve a hajléktalanok egy része egészségügyi intézményben, vagy éppen börtönben van. 

Vasárnap.hu: Milyen intézkedések segíthetnék ön szerint a hajléktalan-ellátást Magyarországon?
Szentkereszty Tamás: Mivel egy komplex problémáról van szó – amely sokszor több egy lakhatási krízisnél – ezért átfogó lépésekre lenne szükség. Az oktatásban, az egészségügyben, a szociálpolitikában és a lakáspolitikában, egyaránt vannak olyan dolgok, amelyek fejlesztésével javulhatna a helyzet. Fontos lenne megpróbálni preventív módon gondolkozni. Példának okáért az állami gondozásba került gyermekek közül sokaknak csak a hajléktalanság irányába vezet út. Meg kellene vizsgálni, miért van ez így, s hogyan lehetne megelőzni, hogy az intézményeket elhagyó fiatalok hajléktalanná váljanak. Azok esetében pedig, akiknél a szenvedélybetegség vagy pszichiátriai betegség is súlyosbítja a helyzetet, elsősorban egészségügyi téren kellene rendezni a dolgokat. Szintén átfogó lépésekkel kellene orvosolni a „zsákfalvak” és a hátrányos helyzetű térségek kérdését. A szegény települések sajnos ontják magukból a hajléktalanokat. A hajléktalan-ellátás látókörébe nagyon sok új igénybe vevő érkezik, érdemes lenne a hajléktalanok „utánpótlását” lassítani, megállítani, ahol csak lehet.

Vasárnap.hu: Hogy működik a hajléktalanellátás más országokban?
Szentkereszty Tamás: Volt alkalmam látni néhány külföldi intézmény működését. Nagyjából ugyanaz folyik ott is, mint idehaza, csak egyes országokban jóval magasabb színvonalon, mivel több pénz áll rendelkezésre. Például míg idehaza a hajléktalannak sokszor csak zsíros kenyeret tudnak adni, addig Norvégiában már lazacra is telik a szociális intézménynek.  Ugyanez igaz a lakhatásra is: a hazai krízisszálláson a hajléktalan egy egyszerű matracot kap csak, odakint pedig sokszor egy kisebb garzonlakást. Idehaza mindennek a megvalósítása egyelőre nem reális.