Amikor a népakarat és a racionalitás nem találkozott a párt szándékával

Az említett uralkodók közül, a magyar szív a kor legszebb uralkodónőjének tartott Bajorországi Erzsébethez, Ferenc József császár és király feleségéhez húz a legjobban. Sissi élete során folyamatosan kereste a közös pontokat és lehetőségeket Ausztria és Magyarország között: önszorgalomból megtanult magyarul, az udvar akarata ellenére rendszeresen utazott Budára és kiváló kapcsolatot ápolt neves írókkal, tudósokkal és a magyar politikai élet vezetőivel. A porosz–osztrák háború idején a bécsi katonai kórházakban a magyar katonákat kereste, édesanyjának írt levele szerint azért, mert nem volt senki, akivel a magyar katonák beszélgetni tudtak volna.

Semmi kétség, hogy a királynő érzékenyítő szerepe hatással lehetett arra, hogy Ferenc József végül belátta a kiegyezés szükségességét. A megbékélés célját szolgálta az is, amikor királynévá koronázásakor a magyar néptől ajándékba kapott 100 ezer forintot az 1848-as szabadságharc árváinak és hadirokkantjainak adományozta. Még a királyné utolsó szavai is magyarul hangzottak el, miután 1898-ban egy olasz anarchista, Luigi Lucheni halálosan megsebesítette a Genfi-tó partján: „Mi történik velem?”.

Halála után, a hálás magyar nemzet az akkori világ legszebb hídját, az 1898 és 1903 között épült Erzsébet hidat (eredetileg Eskü téri híd) róla nevezték el. A mai fehérre festett egyszerű kábelhíd elődje szerkezetileg lánchíd volt, mivel a híd egész önsúlyát láncok tartották, csakúgy, mint a Széchenyi Lánchíd esetében. A régi Erzsébet híd a maga idejében műszaki szenzációnak számított, mert egyetlen 290 m hosszú nyílással ívelt át a Duna felett. Átadását követően még csaknem negyedszázadig a maga nemében világrekorder volt.

Mindkét hídfőnél eklektikus díszítésű hídvám házakat alakítottak ki. A homokszínűre festett híd pillérei fölött elhelyezkedő kapuzatok közepén Magyarország koronás címerét helyezték el. Az esztétikai terveket készítő Nagy Virgil még arra is figyelt, hogy a kapuzatok sarkait díszítő tornyok hasonlítsanak a pesti hídfőnél található Belvárosi Plébániatemplom tornyaira.

Az Erzsébet „lánchidat” hazai anyagból és hazai munkával kellett elkészíteni, így a romantikus kovácsoltvas díszek és kandeláberek a hídszerkezettel együtt a Ganz MÁVAG és a Diósgyőri Állami Gépgyárban készültek. Sokan nem tudják, de a híd helyének meghatározása sem volt egyszerű. A pesti oldalon a Belvárosi Plébániatemplom (Pest legrégebbi épülete), a budai oldalon a Gellérthegy akadályozta az építést. Az előzetes tervek a templom 8 méterrel, görgőkön történő áthelyezését, illetve egy gellérthegyi alagút építését irányozták elő.

Költségtakarékosság miatt a pesti oldalon végül egy hatalmas „S” kanyarral kerülték ki a plébániát, amit ma is láthatunk. Budán pedig úgy faragtak le a Gellérthegy oldalából egy jókora darabot a Pestről jövő forgalom számára, hogy az embert még káprázatba is ejti a látvány: elkészítették a Gellért szoborcsoportot az alatta lévő 25 méter magas mesterséges vízeséssel és a díszes lépcsőrendszerrel. A hidat József főherceg nyitotta meg a szakadó eső ellenére összegyúlt többezres tömeg előtt.

Budapest ostromának elején a Vörös Hadsereg vadászgépekkel és nehézfegyverekkel lőtte a hidat, amely súlyosan megsérült. Végül a Pestet kiürítő Wehrmacht utászai – a többi hídhoz hasonlóan – az Erzsébet hidat is fel akarta robbantani. Négy robbanószerkezetet helyeztek el a pesti és a budai hídfők északi és déli lánckamráiban. A többi budapesti híd pusztulását könnyes szemekkel figyelő lakosság és jóérzésű magyar katonák, megelégelve az esztelen pusztítást, a híd megmentését tűzték ki célul.

A kétségbeesett akció következtében a híd pesti oldalán lévő két robbanószerkezetet az utolsó pillanatban hatástalanították, azonban a németek 1945. január 18-án reggel 7 óra 5 perckor a budai hídfő déli lánckaréját berobbantották, míg az északi lánckamra töltete sértetlen maradt. A négy szerkezetből tehát csak egy lépett működésbe, de hatása ennek is végzetesnek bizonyult. A robbantás következtében az elszakadó déli lánc nem tartotta tovább az útpálya súlyát, ami dél felé csavarodva a Dunába rántotta a budai oldalon álló kapuzatot is.

Az összesen 7 millió munkaórával elkészített alkotás pillanatok alatt veszett el. Az egykoron pompázatos és egyedülálló építmény végtelenül szomorú látványt nyújtott. A pesti oldalon ugyanakkor a hídfő állva maradt és egészen az új híd építésének kezdetéig mementóként emlékeztetett a pusztításra.

A háború után a hidat közel 20 évig nem építették újjá, a megmaradt pesti kapuzatot díszeitől megfosztva hagyták pusztulni. A Sávoly Pál által tervezett új kábelhidat 1964. november 21-én Kádár János, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke nyitotta meg a forgalom előtt. A híd arányai megváltoztak, mivel az útpályát és vele együtt a kapuzatot is kiszélesítették.
Budapest lakói egységesen azt a régi hidat szerették volna visszakapni, amelyet már megszoktak. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint a háború után 4-5 évvel már meglett volna a kellő szakértelem, alapanyag és technika, hogy az eredeti formájában visszaépüljön.

A népakarat és a racionalitás azonban nem találkozott a politikai döntéshozók akaratával: a központi pártvezetés az 1960-as évek közepére – a megnövekedett forgalomra hivatkozva – a „szocialista embertípushoz illő” modern hidat akartak látni. Mint akkoriban Budapest-szerte látható volt, sem a városképbe való beilleszthetőség, sem a műemlékvédelem nem számított, hiszen minden, ami régi, az osztályidegen volt. Így vált a „szocreálosítás” áldozatává a régi Erzsébet híd az utókor legnagyobb bánatára.

Fecske Gábor László

(Forrás: Erdélyi Napló; Tamási Miklós – Ungvári Krisztián, Budapest 1945)