Olyan különleges a magyar nyelv?
Eltekintve az állításban rejlő bizonytalan kapcsolatról egy nyelvtan és az azon beszélő személyek gondolkodásmódjától, az ember némi kétellyel fogadja ezt az állítást, és ennek nincs más oka, mint a tapasztalat.
Ha az ember tanult finnül (és esetleg még törökül is), akkor azonnal fölidézi magába a finn és a török sajátos mondattanát, eltérő főnévragozásuk ellenére (a törökben hat eset van, a finnugor nyelvekben – magyarban, finnben, észtben – húsznál, sőt, harmincnál is több), bár igeragozási rendszerük hasonló fölépítésű. Mind a finnugor, mind a török nyelvekben rengeteg a mondatrövidítésre szolgáló igeneves szerkezetek száma. Ebből következőleg sem a finn, sem a török szöveget olvasva nem találunk vesszőt, legfeljebb elenyésző számban. A magyar nyelv nyelvtana ezzel szemben, föltehetőleg a latin (ez volt Magyarország hivatalos nyelve 1844-ig) és a német hatására átalakulása következtében elvesztette a tömörségre való hajlamát, és mondataink átalakul több mellé- és alárendelésből álló indoeurópai körmondatokká.
Balassi Bálint még használja az „énekeltem dalok” kifejezést, ámde ma helyette „a dalok, amelyeket énekeltem” formát használjuk kizárólagosan. Azaz röviden: mind a finn, mind a török mondattan sajátosabbnak bizonyul, mint az idegen mintát követő magyar.
(Nem árt tudni, hogy a finnugor és a török nyelvek egymáshoz közeli helyről eredtek: a mai Észak-Kelet Kína határáról. A finnugorok Északnak, a törökök Délnek indultak hosszú vándorútjukra. Ez magyarázza a számos hasonlóságot a két nyelvcsalád között.)
A magyar mondattan további lazulása mind a mai napig megfigyelhető. Gyermekkoromban még azt mondtuk: „természetesen holnap meglátogatlak”, ezzel szemben ma ez így hangzik: „természetes, hogy holnap meglátogatlak”.
Mondataink egyre szószátyárabbá válását követi az újabb és újabb generációk szókincsének szegényedése.
Ha egyszer olyan büszkék vagyunk a nyelvünkre (egyesek nyomós okkal, mások egyre kevesebb okkal), akkor nem értem, miért bánunk vele olyan mostohán.
Maróth Miklós
