„Négyszemközt”
Máthé Zsuzsa:
Megsárgult fotó, rajta a debreceni fényképészmester gondos utasításait követő négytagú család, valamikor a kilencszázhúszas évek elején… Egy távoli, kedves rokontól kaptam a képet, azóta keretezve lóg a hálószobánk falán. Ha csak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.
Ferencjóskás, kackiás bajusszal, mosolygó szemekkel dédapám, a kitudja hányadik generáció óta Imre keresztnévre hallgató középkorú férfi ül büszkén, délcegen. A cívis város Bundi utca-Mester utcáinak sarkán álló kis szatócsüzlet tulajdonosa: halk szavú, kenyérre kenhető ember.
És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten – a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.
A fiúcska a nagy hírű református kollégium kiváló tanulója, a botanika szerelmese. Ő a nagyapám. A háború után az Agrártudományi Egyetem rektora volt, egészen 1956-ig, amikor megaláztatásokat elszenvedve eltávolították az intézmény éléről, az ok a diákság felbujtása és Arany János Magányban című versének elszavalása volt.
És vissza nem foly az időnek árja,
Előreduzzad, feltarthatatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-víz hátra kanyarúl.
Bízvást!…mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sodorban,
Vásznunk dagad, hajónk előremegy!
Vonásaiban ott van mindaz, amit én is láttam már belőle, sokkal-sokkal később, egy egészen más világban élve, unokaként. Pajkos fény a szemében, intelligencia, finomság, derű. Negyedszázada, hogy nincs már közöttünk, néha eszembe jut, hogy annyi minden megváltozott azóta, rá sem ismerne a városra… Még gimnazista voltam, mikor elment.
Fiatalkori, reménnyel teli tekintete sokadszor is megríkat. (Hiába, öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.) A fényképész optikájával megőrizte azt a távolba vesző pillanatot, amelyhez még létezésem előttről nekem is közöm van.
Ókovács Szilveszter:
Lukács, aki Simon, mint Péter, eközben Árkád – és egy kicsit Ferenc is…
Én nem családi csoportképet választok most, mint Zsuzsi, inkább ellenpontozzuk egymást: viszont ugyanakkor készülhetett, mint a debreceni cívis família műtermi felvétele. Az én családfámon nem reformátusok tűnnek fel, hanem katolikusok, nem lelkészi a múlt, de csaknem szerzetesi…
Ezen a fotón tehát a harmincas évek elejének egyik ferences rendházát látjuk, nevezetesen a konyhát. Búcsúszentlászlón járunk, amely – ez sokat elmond a korról, amelyben élünk – sokkal inkább nevezetes a faluban gyerekeskedett Bödőcs Tiborról és a helyi kocsma túlszínezett történeteiről, mintsem kegyhegy-évszázadairól. A kolostor komoly méretű, ezidőtájt fel is újították, a konyha is rendezett. Persze, a hely jellege miatt csak férfiak tüsténkednek az ipari méretű sparhelt körül, viszont nyakkendő is lapul a laikus konyhavezető előkéje alatt, a szerzetesek csuhában, egyenkötényben. A falon feszület és óra (et labora…, bár ez a bencés jelmondat, bocs), nekem valahogy tisztaság-érzésem van és jókedvre derülök a képtől.
Nagyapám, Simon Lukács a nem túl távoli kis falu, Rezi szülötte, gazdálkodó család legkisebb gyermeke (kerülöm a paraszt szót, pedig az), akit szerzetesnek akarnak adni. Már Lukácsnak is a helyi templom védőszentje után keresztelték. Az elemi iskola után kerül a ferencesekhez, ők taníttatják, még orgonálni is tud valamelyest, pedig a jobb kezén a gyűrűsujj csonka, a szecskavágó tehet róla. Ekkor harmadrendi ferences, ők még az örök fogadalmon innen léteznek, és a konyha a fő munkahelye. Amikor szülei hamarosan hazahívják, hogy segítsen, még hosszú évek telnek el, mire párt talál magának: akkor inkább ritka, hogy egy férfiember 27 évesen házasodik.
A visszatért rezi fiatalember húsz éven át kántorkodik aztán a falu kicsiny barokk templomában: roráték után megrakja a trágyás szekeret, aztán az esti misén már tiszta öltönyben újra az orgonapadon ül. Később kuláknak minősül, KALOT-tagsága és kisgazda érdeklődése miatt vegzálja az ávó, kis szatócsboltjukat ellehetetlenítik. Három gyermekük – a legkisebb fiú lett, Árkádnak keresztelték – után végül az akkori megyeszékhelyre, Veszprémbe költöznek, egy városközepi völgy mélyére, ahol falusi életük másik fele telik el – vezetékes víz, csatorna, gáz, telefon, aszfaltút, tömegközlekedés, közvilágítás és boltok nélkül, de a Várhoz és Istenhez közel. Náluk nevelkedtem én is. Nagyapám beletanult az esztergályos mesterségbe, ingázott naponta, egy várpalotai gyárból ment nyugdíjba, aztán a velünk szomszédos raktárban éjjeliőrködött. Mindenki szerette, csendes derűjét, nyugodt naivitását, kereszténységét az egyszerű melósok is tisztelték.
Igazán örülök ám kicsinyke szerzetesi múltjának a legszegényebbek, a Szent Ferenchez hasonulni vágyóknak rendjében, de ennek a 75 éve történt hazahívásnak ugyanúgy, mert mi is lenne velem, ha nagyapám, az akkor már ki is választott Árkád szerzetesi nevén fogadalmat tesz? Nem láttam volna palacsintát sütni nagy szaltókkal, kézzel a legfinomabb habokat verni, vele a Szent vagy, Uram! népénekeit észrevétlen megtanulni, gyermekkoromat a veszprémi vár hűvös és patinaillatú templomaiban tölteni. És nem létezne ez a kis írás sem.
Simon Lukács 93 évet élt, és nagyon hiányzik.
* * *
Mutatjuk a két elsárgult képet négy eleven gyerkőcünknek, csodálkozva nézik: ezek itt a dédpapáik. Milyen furcsa, vicces szó, dédi! Vajon megértik-e egyszer, mért facsarodik össze a szív egy ködbe vesző, múló pillanat kimerevítése láttán, miközben a múlt és a jövő egy pillantásra összeér?
