A világ előtt sokszor lesütött szemmel állunk a hitünkkel
A közelmúltban vesztettük el a tudományos világ sokakat megosztó, de nagy jelentőségű alakját, Stephen Hawkingot. A halálhírét olvasva magam is visszaemlékeztem életútjára, elért eredményeire.
Kétségtelen, egy újabb korszakos zseni távozott közülünk. Vajon évtizedeket kell-e várnunk egy hasonló jelentőségű tehetség megjelenésére? – gondoltam magamban. Nemrégiben azonban különös, hatásvadász cikkek jelentek meg a sajtóban, miszerint Hawking a síron túlról üzent: nincs Isten.
A furcsa címekben rejlő ellentmondás felkeltette a kíváncsiságomat, böngészni kezdtem az interneten. Természetesen kiderült, hogy az üzenet még a ,,síron innen” érkezett; e gondolat az utolsó könyve megjelenése kapcsán felvett interjúban hangzott el.
Ennek kapcsán egy friss személyes élmény jutott eszembe. Egy közel-keleti országból utaztam hazafelé. A repülőtérre tartottam taxival. Sofőröm forgalomra és a megbecsülhetetlen menetidőre tett nem éppen optimista becslésére, pozitív választ igyekeztem adni. Reményemet, személyes hozzáállásomat erősítendő, egy helyben gyakorta használt fordulattal zártam: Insallah, azaz ha Isten is úgy akarja.
A fiatalember rám nézett, majd megkérdezte, milyen vallású vagyok? A válaszomra elmosolyodott és onnan az utat végig azzal töltöttük, hogy Istenről beszélt. Én figyelmesen hallgattam. Megosztotta velem egy nemrégiben történt élményét: egy idős ír hölgyet vitt a reptérre és tőle is megkérdezte, hogy milyen vallású. A hölgy azt válaszolta, hogy ő nem Istenben, hanem az emberiességben hisz. Újdonsült barátom, történetét felelevenítve indulatos magyarázatba kezdett: az emberiesség? – kérdezte.
Na de az nem túl magas elvárás önmagunktól, hiszen emberek vagyunk! Egy tevétől azonban – folytatta – az igazán kiváló teljesítmény lenne.
E rövid utazás alatt folytatott diskurzus elég volt számára, hogy hitet tegyen az Istennel való kapcsolatának fontosságáról, és arról, mennyire érthetetlen és értelmetlen az Isten nélküli élet.
Látszólag kevés kapcsolat van a két történet között. Mégis az fogalmazódott meg bennem, hogy az Istentől elzárkózó, Istent tagadó, kizáró vagy éppen a történetben is említett jámborabb muszlimok milyen bátran és nyíltan vallják meg hitüket mások előtt.
Mi, nyugati keresztények pedig sokszor szinte szégyenkezve, a nem hívők érzéseitől féltve, rosszul értelmezett elvárásokhoz alkalmazkodva szorítjuk hitünket a leginkább személyes tereinkbe. Közösségeinkben gyakran mély kapcsolatokat ápolunk,
de a világ előtt hitünkkel sokszor lesütött szemmel állunk.
A tanúságtétel pedig ott kezdődik, hogy a világban elég bátrak vagyunk például „Isten hozottal” köszönni; vagy munkahelyi étkezés előtt vállaltan imádkozni. Hogy képesek vagyunk kimondani: hála Istennek; egy személyes beszélgetésben, hogy imádkozom érted.
A hitvallás nem verseny. Ezek a gesztusok azonban világossá teszik, hogy melyek a legfontosabb értékek az életünkben. Akár egy taxiban ülve.
Kérem az Istent, adjon elég erőt nekünk a mindennapi hitvalláshoz. És örök nyugodalmat Hawking professzornak!
Győri-Dani Lajos
Vendégszerzőnk a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke.
