Riedling-Kovács Szilvia: tudunk-e igazán ünnepelni?
Az elmúlt és a mostani hétre egyaránt jut ünnepnap, amelyek kapcsán felmerül a gyakorlati kérdés, tudunk-e még ünnepelni, el tudjuk-e választani ezeket a hétköznapoktól? Re-posztjában Riedling-Kovács Szilvia arra a következtetésre jut: a közösségi oldalakon halottak napjához közeledve egyre nagyobb teret hódító megemlékező bejegyzéseken keresztül felszínre jut „a vágy egyrészt az után, hogy legalább a világhálón keresztül érezze azt egy-egy gyászoló, hogy vele vannak, hogy osztoznak fájdalmában mások is. Másrészt azonban szeretne ilyenkor mindenki egy kicsit egyedül, magában lenni, beburkolózni az emlékek adta melegbe, engedni, hogy olyan érzések is előtörjenek, amelyeket máskor talán uralni tud”
A nagyvárosok temetői időnként olyanok ezekben a napokban, mint a zsibvásár – jegyzi meg epésen a szerző, rámutatva: a temetőlátogatás nagyon sok esetben nem arról szól, ami a valódi lényege lenne. Leírja első, ilyen környezetben szerzett emlékét, amikor „egymást taszítva, lökdösve haladtak kicsik és nagyok. Közben beszélgettek a másnapi ebédről, kibeszélték a közös rokont vagy a jelen nem lévő szomszédot, kiabáltak a gyerekkel, aki persze nem maradt nyugodtan, csendesen ott, ahová állították.”
Ridling-Kovács Szilvia arra panaszkodik: még ezekben a napokban is egyre nagyobb szerephez jut a fogyasztás, a megjelenő cikkek egyre inkább arról szólnak, milyen koszorú számít divatosnak, milyen virágokat kell vásárolni, hol olcsóbb a mécses.
Lehet így egyáltalán emlékezni? – kérdi az olvasótól.
A teljes írás ide kattintva olvasható.
