“Ne felejts el imádkozni értünk” – mondták a szalézi rend elöljárójának Szíriában. Egy felejthetetlen tapasztalatból született a Damaszkusz és Aleppó népe iránt érzett szeretet és hála üzenete, melyet teljes terjedelemben közlünk.

Kedves Barátaim,

ma arról az ajándékról beszélek nektek, amit Szíriában kaptam – egész pontosan, Damaszkuszban – ugyanazon a napon, amikor egy késő esti ünnepségen az oratóriumban szabadon engedtük a béke fehér galambját. Abban a pillanatban borzalmas ágyútűz rázta meg a levegőt és megsemmisítette ugyanazt a teret, ahol előző este álltunk a szaléziakkal és a fiatal animátorokkal.

hirdetés

Abban a hitben ünnepeltünk, hogy közel van a béke, hiszen tizenöt nap telt el bombázás nélkül, és úgy tűnt, hogy minden befejeződött. De nem így volt. Még mindig az „árnyékban” rejtőző emberek gonosz érdekei érvényesültek, akik annyira különböztek azoktól a hűséges és jó emberektől, akik velem voltak.

Előző nap este úgy köszöntöttek minket, mintha valami nagy ünnep volna. Hónapok óta vártak rá, hogy lehetővé váljon, hogy a rendfőnök meglátogassa őket – és végül megérkeztünk. Hosszú utazás volt, de végül eljutottunk Damaszkuszba, utazásunk első fontos állomásához.

Igazi, túláradó öröm töltötte be a damaszkuszi szalézi oratórium minden szegletét. Több mint 500 fiú és lány, tizenéves és fiatal felnőtt vett részt az esti ünneplésen. Közöttük volt mintegy 150 animátor, egyetemi hallgató, akik ennek az oratóriumnak a szíve és lelke, amely több mint 1000, mindenféle korosztályú gyereket vonz ide a várostól távol eső helyekről. Ugyanez a helyzet Aleppóban – azzal a különbséggel, hogy Aleppo több mint 72% -át lerombolták és romokban hever.

Damaszkuszban, a szentmise végén ajándékot adtak nekem. Egy gyönyörű stólát. És azt mondták, hogy remélik, hogy viselem majd, amikor a világ minden táján szentmisét mutatok be. A stólára azt hímezték rá arab nyelven: “Ne felejts el imádkozni értünk.”

Ez az ajándék és a szavak megérintették a szívemet. Azóta viselem a stólát minden szentmisénél, különböző helyeken, ahol járok: Tijuana, Mexikó; Chaco Paraguay; Uruguay és Rijeka, Horvátország.

És mindenütt, ahová mentem, meséltem a találkozásról Damaszkuszban, az ajándékról és a kérésről, amivel hozzám fordultak. Ugyanakkor elmeséltem mindazt, amivel találkoztam azokban a szaléziakban és a Segítő Szűz Mária leányaiban, akikkel néhány napot töltöttem, és mindazt, amit észrevettem azokban a nyugodt és elbűvölő fiatal animátorokban és a sok családban, akiket nem került el a fájdalom és a megannyi veszteség, mégis telve vannak erővel és reménységgel. A tekintetükből pedig büszkeség sugárzik.

Íme, amit láttam:

Láttam a MÉLTÓSÁGOT. A szegények méltóságát, azoknak a méltóságát, akik úgy érzik, hogy túlságosan megterheli őket egy olyan helyzet, amelyet nem ők teremtettek, és nem ők választották, hogy részt vesznek benne; amelyben elmerülnek, teljesen elmerülnek, de képtelenek mást választani, vagy kiszabadulni belőle addig, amíg mások nem döntenek úgy, hogy mindennek véget vetnek. Mégis, mindenki arca büszke és nyugodt volt, határozott és bátor tekintetük pedig többet mondott, mint a szavak.

Láttam a legszebb és leglenyűgözőbb MOSOLYOKAT. Ezek a fiatal animátorok tudatosan törekszenek rá, hogy mosolyogjanak – mert azt akarják, hogy a gyerekek egy kis oázisra találjanak az oratóriumban arra a néhány órára, amikor el tudnak szakadni a háborútól, az aknavetőktől és a pusztítástól való félelemtől.
Ez emlékeztetett Benigni Az élet szép című filmjére, amelyben egy csodálatos apa segít a fiának – mindketten, az anyával együtt egy koncentrációs táborba kerültek – hogy azt higgye, egy játékban és egy élvezetes kalandban vesz részt, és úgy él, mintha ez így is volna.
Szalézi rendtársaink és a nővérek, a fiatal animátorokkal együtt mindent megtesznek, hogy ne a háborúé és a pusztításé legyen az utolsó szó. Ez nem egy olyan szórakoztató kaland, mint a filmben. De, észrevettem, hogy nem akarják engedni, hogy a lövedékek és a pusztítás örökre jelet hagyjon az életükön.

Láttam sok REMÉNYT. Ez a jó szó arra az érzelemre, amit felkeltett bennem, amikor azt mondták nekem: “Don Angel, nem félünk, mert tele vagyunk hittel és reménnyel. Az utolsó szó nem a háborújé és a pusztításé lesz, hanem az életé, az életünké, a hitünké és a vágyunké, hogy éljünk és ez a mi földünk egy gyönyörű ország legyen.” Ugyanazok a fiatalok, akik ezt mondták nekem, olyan fiatalok voltak, akik közül sokan elvesztették az otthonukat, egy szülőjük, vagy egy testvérük meghalt egy eltévedt golyótól, amely véletlenszerűen keresztezte az útjukat.

És rájöttem, hogy a KOMMÚNIÓ és a TESTVÉRISÉG érzése nagyon mélyen él bennük és bennem. Biztosíthatom Önöket, hogy nagyon közel éreztem magamhoz azokat a szalézi testvéreket és a csodálatos fiatalokat, miután találkoztam velük, láttam a mosolyukat és éreztem az ölelésükben a ragaszkodást, amely őszinte bizalomról árulkodott. Mindezeket a szívemben hordozom, és minden nap imáimban megemlékezem róluk.

Aztán, szomorúan és fájdalommal telve, mert a rakéták ismét Damaszkuszra ontották halálos terhüket, elindultunk Aleppó felé. Itt más szalézi testvérekkel, más FMA nővérekkel, csodálatos fiatalokkal és családjaikkal találkoztunk, és az oratóriumba járó gyermekeket, akik, mint Damaszkuszban, továbbra sem vesztik el a reményt. Felejthetetlen találkozások, az ima és a Szalézi Család felejthetetlen pillanatai. Csodálatos volt a tizenhárom új szalézi munkatárs (fiatal felnőttek és családanyák) ígérettétele. És ismét megtapasztaltam a szeretteik elvesztése és a rombolás fölött érzett fájdalmat, amely teljes és valóságos itt, ebben a városban, amely egykor olyan szép volt. De újra találkoztam a méltósággal, erővel, reménnyel és hittel.

Egy kis részlet hiányzott: ez alkalommal nem volt egy gyönyörű ajándék stóla az arab nyelvű mondattal, de valami más olyan érzést ébresztett bennem, amitől elakadt a szavam. Az a pillanat, amikor a szalézi óratóriumban az igazgató elém vezette a gyerekeket, fiatalokat és családokat, akik már régóta gyűjtögették a pénzt, hogy elküldjék egy olyan helyre, ahol még szegényebbek és még többet szenvednek, mint ők. Ha egyáltalán van ilyen…

Odahoztak nekem mindent a romokban heverő otthonaikból, amit csak tudtak. Az a kétszáz dollár valóságos vagyont jelentett nekik, csakúgy, mint azoknak, akiknek átadtam a mexikói határon levő Tijuana szalézi óratóriumában. És Tijuana jó népe azonnal kapcsolatba lépett a testvéreikkel Aleppóban. A szegények csodálatosan megértik egymást, mert ugyanazt a nyelvet beszélik – az igazi emberség nyelvét.

Ez tehát, barátaim, az, amit megtapasztaltam a találkozásaim során azokkal, akik mindenek ellenére sem vesztették el a méltóságukat, a reményüket vagy a hitüket. Ez a simogatás Damaszkuszba és Aleppóba repül, ahol sok szív fogja érezni az ölelését.

Bollettino Salesiano 

Forrás és fotó: Szaléziak.hu