Iraki nővér: „a keresztények voltak a legkönnyebben üldözhető kisebbség”
Nazik Matty iraki domonkos nővérrel közölt interjút az Új Ember című katolikus hetilap július 29-i száma. Az apáca a beszélgetés során azt hangsúlyozta: a megpróbáltatások ellenére bizakodóak és hisznek abban, hogy van jövője a kereszténységnek Irakban.
Nazik Matty iraki domonkos nővér az Új Ember című katolikus hetilapnak adott interjújában, gyermekkorára visszaemlékezve elmondta, hogy az emberek szerették a keresztényeket, általános felfogás volt, hogy ahol keresztények élnek, ott béke van. „Bíztak bennünk, a keresztények voltak a mérleg nyelve. A különböző vallású emberek együttélése jelentette az iraki identitás lényegét, szívét, ebben pedig fontos szerepük volt a keresztényeknek”. A különböző felekezetek közötti viszony 2003-ban, az Egyesült Államok invázióját követően kezdett megromlani.
„A keresztények voltak a legkönnyebben üldözhető kisebbség”
– mondta el a nővér, a körülményeket jellemezve pedig kifejtette; különadót vetettek ki rájuk, folyamatosan zsarolták ki a pénzt az emberekből. „Kezdett átalakulni a muszlimok gondolkodása. Azt hangoztatták, hogy a keresztények otthona a Nyugat, a Kelet a muszlimoké” – tette hozzá.
Arra az estére visszaemlékezve, amelyen az Iszlám Állam megtámadta a településüket, a nővér elmesélte: „este tízkor az elöljárónk összehívta a közösséget azzal, hogy biztos helyről híreket kapott. Bevonult az ISIS. Megértettük, hogy nincs remény, menekülnünk kell. Fél órát kaptunk összepakolni. Indulás előtt mindannyian a kápolnába mentünk és megáldoztunk. Egy ostyát a tabernákulumban hagytunk. Vissza fogunk térni, gondoltuk. Aztán elindultunk az éjszakában. Erbílbe mentünk. A mindössze harminc kilométerre fekvő észak-iraki városba egész éjjel tartott az út. Körülöttünk óriási volt a tömeg, és teljes volt a bizonytalanság. Arról értesültünk, hogy a kurd hadsereg kivonult a területről, holott előtte védelmet ígértek nekünk. Magunkra maradtunk. Senki sem tudta, mit hoz a holnap. Így érkeztünk meg több ezer menekülővel együtt Erbílbe.”
A városba érkezve a domonkos rendi nővérek azonnal bekapcsolódtak a segítségnyújtásba. Ott éltünk a menekültek között, olyan közel akartunk lenni hozzájuk, amennyire csak lehet. Iskolát hoztunk létre a gyerekeknek. Csaknem ezren jöttek tanulni nap mint nap. Aki tehette, elhagyta Irakot, de a többség arra várt, hogy visszatérhessen a szülőföldjére – mondta el Nazik Matty.
A visszatérésre három évet kellett várniuk: „Elpusztult minden; a családok otthonai, a házak, az iskolák, a templomok, a kórházak. Moszulban a mi anyaházunk is romba dőlt. Konventünkben megrongált templom, összetört oltár fogadott minket.”
A jelenre és a jövőre vonatkozóan Nazik nővér úgy fogalmazott: „az életet nem lehet megbocsátás nélkül folytatni.
Szeretnénk megőrizni Krisztus jelenlétét itt, a kereszténység egyik bölcsőjében.
Irak tele van megtört emberekkel. Elsőként a gyerekek és a fiatalok gondját kellett felvállalnunk. Tanítani kell őket, hiszen a tudatlanság az igazi ellenség. Még Isten ellensége is. Ezért óvodát és iskolát nyitottunk, de egyetemeken is tanítunk, és kórházban szolgálunk. Továbbra is jelen vagyunk Erbílben a menekültek között. Ott is van iskolánk, ahova sok muszlim gyerek jár.”
A szerzetes egy iraki mondást idézett, amely szerint
„a keresztények olyanok, mint a virág, ami, ha összetapossák, akkor is árasztja az illatát.”
Ugyanakkor – mint mondta – „továbbra is tapasztalható az emberek között az ISIS mentalitása is, amely szerint a keresztények hitetlenek, és el fognak kárhozni. Sokan gondolkodnak így. Ezzel kell megküzdenünk, ami nagyon nehéz.”
Forrás: Új Ember, Magyar Kurír. Az interjút Trauttwein Éva készítette.
Fotó: Lambert Attila
