Miatta lettem televíziós…
Sosem látszott önteltség az arcán, mindig hálás volt azoknak, aki szóba álltak vele a kamera és a mikrofon előtt – a legszegényebbtől a leggazdagabbig.
Csodáltuk, és nem sokan tudtuk a titkát, amit az utolsó, vele készült riportban fogalmazott meg:
„Nem olyan egyszerű kérdést feltenni, mert érzékenyek az emberek, de meg lehet találni azt a stílust, módszert, hogy elfogadják, hogy ne legyen provokatív, de azért mégis provokatív legyen! Sok mindent kell tudnia a televíziósnak”.
Elsősorban külpolitikai tudósítóként volt ismert, anyagait – kuriózumuk miatt – sok neves külföldi televíziótársaság vásárolta meg. Izraeli útifilmjét 35 országban mutatták be.
Az már nem volt olyan sztáros, „világpolgáros”, amikor a határon túli magyarokkal kezdett foglalkozni. Kicsit furcsa is volt, hogy a világpolitikától a magyarság felé fordult. Kívülről úgy tűnt, mintha nem engedték volna egy időben messzebbre, pedig nem ez történt. Őt komolyan érdekelte a határon kívül rekedt magyarok helyzete. A ’70-es évek elején ő tudósított először az erdélyi magyarok életéről. Nem nézte jó szemmel sem a román, sem a magyar hatalom a próbálkozását, de neki sikerült a politikát finoman kikerülve ügyesen megfognia a témát. Azt próbálta bemutatni, hogy az erdélyi civilizáció a magyar kultúrkör része. Igazi áttörés volt. Ő készített először interjút a marosvásárhelyi hősökkel: a házi őrizetben lévő Tőkés László református püspökkel, Sütő András íróval, Király Károly politikussal.
Magyar szemmel nézte a világot, azt, hogy mik a magyar érdekek Romániában, a Felvidéken, a Vajdaságban. Az volt a célja, hogy kritizálja a társadalmi viszonyokat, a világpolitikában zajló eseményeket. A szabadságra, a függetlenségre, a magyarságra akarta okítani, emlékeztetni az embereket, hogy tudják, volt itt egy nagy Magyarország, egy magyar nemzet, egy magyar történelem.
Azt, hogy a jóképű riporter honnan vette a bátorságot, miből merítette az erőt, arról nem nagyon lehetett hallani. Nem egy „megcsinált” sztár volt, ráépített allűrökkel, kitalált misztifikumokkal, aki attól különleges, hogy sapkát hord a stúdióban, vagy interjúi közben összekeveri a valóságot a szépirodalommal, hanem hús-vér ember, aki gyerekként élte át a háború borzalmait Angyalföldön. Aki ’56-ban 19 éves egyetemistaként tüntetett és röplapokat osztott, ami miatt az oroszok letartóztatták és börtönbe vetették.
Amikor kiszabadult, az ország összes egyeteméről kizárták azzal, hogy a népi demokrácia ellensége. Fordításból élt, óraadó tanár volt. 1962-ben, amikor gyengült a rendszer, visszavették az egyetemre, sémi filológiát, germanisztikát tanult. 1963-ban felvették a Magyar Rádió arab adásához. 1972-ban Megyeri Károly áthívta a Magyar Televízióhoz, ahol hihetetlen szakértelmével, szerénységével és akaratával komoly karriert futott be.
1972–77 között az MTV Külpolitikai Szerkesztőségének helyettes vezetője, a Panoráma, a Nemzetközi Stúdió, a Parabola, a Szemtől szemben, a Fórum című műsorok főszerkesztője volt. 1994–1998 között volt a Magyar Televízió közel-keleti tudósítója, rövid ideig az MTV elnökségi tagja, 1996–97-ben az MTV regionális elnökhelyettese, 1998–2004 között főmunkatársa volt.
Kálmán János barátom, aki a Magyar Televízióban többek közt az Unokáink sem fogják látni, a Stúdió és több más produkció rendező-operatőre volt, így emlékezik a riporterre:
Kameramanként ismerkedtem meg Alival. Távolságtartóan barátságos volt, mindig a felvételre koncentrált. Nem tudtuk róla, hogy hol tanult, hogy élt, hol tanított – szinte semmit. Aztán lassan kiderült, hogy a legtöbb arab nyelvjárást és nagyon sok „törzsi” nyelvet beszéli – és terjedtek a történetek, hogyan engedte mindig közelébe Arafat, Kadhafi, hogyan váltott egyik pillanatról a másikra hangot, nyelvjárást, attól függően, kivel beszélt.
Operatőr kollégám, Mihók Barna mesélte, hogy Ali elképesztő nyelv-, hely- és szokásismeretei révén bejutottak egy izraeli katonai objektumba. Természetesen nem engedték őket forgatni, de Barna tarthatta a filmfelvevőt a hóna alatt, objektívvel hátrafelé. És így készített hasznos felvételeket, melyek be is kerültek a filmbe.
Pár év múltán, már az első tv-filmemet vágtuk Fellegi Marival, aki hosszú ideig Ali munkatársa volt. A negyedik emeleten hangos fegyverropogás fogadott. Mari vágta a háborús helyszínek „atmoszféráját”. Félelmetes volt a kép-hang együttes hatása. Akkor értettem meg azt, hogy mekkora feszültségek gyűltek fel Aliban, miközben a helyszíneken könnyedén és határozottan intézte a forgatást, és vigyázott kollégái életére.
A Duna Televízió március 28-án vetítette le a Magyar szemmel Ahogy Chrudinák Alajos látta a világot című dokumentumfilmet, mely a neves televíziós halála előtt néhány héttel készült. A szemében már ott volt a búcsú. Mesélhetett volna arról, hogy milyen hírességekkel, államfőkkel készített interjút. Hogy tudott olyat kérdezni Arafattól, hogy az mérgesen otthagyta a forgatást. Hogy Szaddam évek múlva is emlékezett rá, a kelet-európai riporterre. Nem erről beszélt, nem ez volt fontos, hanem a magyarsága és a szakmája. Büszke volt rá, hogy Monte-Carloban 1980-ban elnyerte az Arany Nimfa-díjat, de arra még büszkébb, hogy sorra nyerte a Miskolci TV-Fesztivál fődíjait (1976, 1978, 1980, 1982).
Legkedvesebb sorozatára így emlékezett: „A Panoráma egy jelszó volt abban az időben. Sokat jelentett nekem, hogy a magyarság gyűjtőtégelye lett. Végigvettük Erdélyben, felvidéken, délvidéken, hogy mi az, amit megőriztek a magyarságból… Hogy mennyire vágyódnak az őshaza iránt. Nagy dolgok voltak ezek, és hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben részt vettünk, hogy felébresztettük a magyarságban a tudatot, hogy együvé tartozunk. Hogy bárhol is élünk, egy nemzet vagyunk. Ez a műsor őszinte volt, tiszta volt, nem hazudott, megírta a valóságot.”
Prófusz József
Kiemelt képünk forrása: youtube.com
A Chrudinák Alajosról készült kétrészes dokumentumfilm első része itt nézhető meg.
A második részt itt láthatják.
A riporterrel készült utolsó dokumentumfilm itt tekinthető meg.
