Kinek kell tennie teremtett környezetünk megvédéséért?
Mikor látja be az emberiség, hogy pazarló életmódot folytat? Hogy mai életünk inkább szól az ajándékba kapott javak kizsákmányolásáról, mintsem annak megőrzéséről? Hogy a haszon, a pénz és a kényelem előtérbe helyezésével elpazaroljuk természeti kincseinket, ahelyett, hogy megőriznénk azt az utókor számára?
Régóta tudjuk, hogy a 19. század elejétől eredeztethető népességrobbanás és az ipari fejlődés melléktermékeként megjelenő szén-dioxid-kibocsátás folyamatosan nő. Mivel a természet semlegesítőképessége is véges, a légkör szén-dioxid-koncentrációjának emelkedését vonja maga után a folyamat. Ez pedig üvegházhatást és erősödő éghajlatváltozást eredményez. Az elmúlt évtizedekben már számos kutató próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy a folyamat fennállásával, sőt további növekedésével egyre nagyobb mértékben számolhatunk természeti katasztrófákkal, csökkenő termelési lehetőségekkel, ami az emberiségnek okoz majd nagy nehézségeket.
Ahhoz, hogy teremtett világunkat megőrizzük, meg kell előzni a bajt, amit elsősorban a káros folyamat (szén-dioxid-kibocsátás) visszafogásával és az egyes országok alkalmazkodási képességeinek javításával érhetünk el.
A legnagyobb szennyezők egykor és ma
A Századvég elemzése szerint két szempont alapján kell megvizsgálni a világ egyes régióinak károkozási felelősségét: a múltbeli és a várható károsanyag-kibocsátás alapján. Azt, hogy napjainkban milyen magas a légkör szén-dioxid-koncentrációja, a múltban történt kibocsátások határozzák meg. Így a múltbeli szennyezések összesítésével lehet meghatározni, hogy napjainkban mely országokat milyen arányban kellene felelősségre vonni. Mint írják: „1751 és 2017 között az összesített (kumulált) szén-dioxid több mint 90 százalékát három nagy régió: Észak-Amerika, Európa és Ázsia körülbelül azonos arányban bocsátotta ki”. A történelmi felelősség szempontjából pedig a szén-dioxid-kibocsátás öt országhoz köthető: az Egyesült Államokhoz (25 százalék), Kínához (13 százalék), Oroszországhoz (6 százalék), Németországhoz (5 százalék) és az Egyesült Királysághoz (5 százalék).
Az elmúlt negyven évben ugyanakkor úgy emelkedett több mint kétszeresére a világ szén-dioxid-kibocsátása, hogy az Egyesült Államoké és Európáé nagyjából adott szinten maradt. A növekedés tehát a fejlődő országoknak „köszönhető”. Így,
„míg a huszadik század elejéig Európa számított a kibocsátások fő felelősének, szerepe az elmúlt száz évben – az időközben felzárkózó Egyesült Államokkal együtt – Ázsiával szemben folyamatosan csökkent”
– írják elemzésükben.
Minek tudható be a változás?
Az arányok eltolódásának természetesen a gazdasági fejlődés az oka. Bár nem „dicsekedhet” több mint ezer éves múlttal, mégis történelmi tapasztalatként fogalmazható meg, hogy a gazdasági aktivitás emelkedése a szén-dioxid-kibocsátás növekedésével jár, és ezzel együtt veszélyt is jelent a természet számára. Azzal, hogy a fejlődő országok is ráléptek a fejlődés útjára, gazdasági befolyásukkal párhuzamosan szennyezési felelősségük is emelkedett, sőt, át is vették a vezetést. S mivel még mindig nem érték el azt a gazdasági fejlettségi szintet, amivel egy fejlett ország rendelkezik, a természet kárára elkövetett cselekedeteik csak tovább növekedhetnek.
A leírtak után két fő megállapítást tesznek az elemzésben a kutatók: az egyik, hogy Németország és Anglia kivételével az európai országok történelmi felelőssége alacsony. Különösen igaz ez a felzárkózó országokra, így hazánkra is. „A másik, hogy a probléma megoldása szempontjából a fő kérdést nem az fogja jelenteni, hogy az Európai Unió tagországai milyen ütemben képesek csökkenteni kibocsátásukat, hanem hogy a fejlődő országok növekedési igényei mekkora szennyezéssel elégíthetők ki”.
A teremtett világunk megvédésére szükséges összegek megállapításához elengedhetetlen annak felmérése is, hogy az éghajlatban bekövetkező változásoknak előre láthatóan milyen hatásai lesznek, és milyen károkat fog okozni elsősorban a gazdaságban, majd közvetve a társadalomban. Számos kutató több szempont alapján igyekszik ennek minél logikusabb meghatározásához, a nehézséget a számos bizonytalanság figyelembevétele adja. Ezek közül talán a legfontosabb annak a kérdése, „hogy mennyire szívesen mondanának le az emberek adott mennyiségű forrásról a jövőbeli haszon reményében”.
A múltbeli szennyezések, azok időbeli változásai, a természeti csapásokra vonatkozó előrejelzések alapján ugyan elmondható, hogy Európa szerepe károkozóként és károsultként elhanyagolható az ázsiai és észak-amerikai nagy régiók mellett – állapítják meg összegzésként a kutatók. Ám ez természetesen nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell lépéseket tennünk annak érdekében, hogy megőrizzük az utókor számára azt, amit ajándékba kaptunk földi létünkhöz.
A teljes összefoglaló itt olvasható.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.com
