Sió tündér legendája a városligeti napozóréten
Ahány ember, annyi élmény köthető a városligeti Nagyréthez. Van, akinek egy régi honvédelmi nap, egyeseknek egy napozás, másoknak egy kifütyült május elsejei Gyurcsány-beszéd, de olyanok is akadnak, akik kutyasétáltatás közben itt ismerkedtek meg életük párjával. Egy szó, mint száz a napozó rét mindenkiben hagyott valami jó emléket.
Csak kevesen tudják, de a Liget ezen része egészen az 1970-es évek közepéig a Budapesti Nemzetközi Vásár helyszíneként szolgált: tele volt könnyűszerkezetes és vasbeton épületekkel, szocreál pavilonokkal. De ha visszamegyünk az időben, egészen az 1890-es évektől a Városliget nem közpark, hanem Budapest vásárvárosa volt. Szinte az összes ma itt található historizáló épület az Ezredéves vagy Millenniumi Kiállításra épült – először elbontható, később időtállóbb anyagokból. 
1896-ban az Ezredéves Kiállítás alkalmából az Iparcsarnok (későbbi Petőfi Csarnok, ma a Nemzeti Galéria tervezett helye) előtti korzón állították fel a kiállítás nagy attrakcióját, az Oskar Mamorek által tervezett és a Ganz és Tsa. által kivitelezett és üzemeltetett világító szökőkutat (fontaine lumineuse), amelyik Sió tündér legendáját ábrázolta, Fáy András tündérmeséje alapján.
Elkészítése és üzemeltetése az Ezredéves Kiállítás végelszámolása szerint 60 000 ezüstforintba került. A színes szökőkút nagyobb és impozánsabb volt, mint más európai kiállítások hasonló alkotásai (talán csak a párizsi volt nagyobb nála). A szobrokat Mátray Lajos György szobrász készítette. Talpazata sziklás hegyszerű képződmény, aljában 700 négyzetméter (nem tévedés!) vízmedence volt, legfelül Sió tündér, a Balaton nimfája, kezében sásvessző, előtte jobbra Kelén és Helka szerelmespár, balról Kamor, a Balaton varázslója, furulyázó pásztorgyerekek, hátul nimfák az aranyszőrű kecske fürtjeit nyújtják, körös-körül fickándozó sellők, levagdosott kígyók. 
A szökőkút számos vízsugárral rendelkezett, legmagasabb közülük 20 méter magasra, körülbelül egy négyemeletes épület tetejéig lövellt fel. A vízsugarak erősségét, mozgását egy gép szabályozta, így a pesti népnyelv elnevezte „táncoló szökőkútnak”. A remekmű éjszaka fényárban úszott, a leírások szerint összesen 25-féle színben pompázott. 
A szökőkút az első világháború alatt megsérült. A megszálló román csapatok az értékes fémeket leszerelték, letörték és magukkal vitték Regátba. A székesfőváros vezetése 1931-ben rendbe hozatta, így „vasár- és ünnepnapokon de. 11-12 óráig, szerdán, szombaton, vasár- és ünnepnapokon fél 6-tól fél 7-ig világítás nélkül, szerdán, szombaton, vasár- és ünnepnapokon este negyed 9 órától háromnegyed 10 óráig világítva” működött. 
Budapest második világháborúborús ostromában tüzérségi találatot kapott, amely a csőrendszert és a gépészetet is tönkretette. Mivel a horganyzott lemez, amiből a szobrok készültek értékes anyagnak számított, a maradványokat széthordták. Így az 1940-es évek végére csak a megsérült medence és a szikla építménydarabjai álltak. 
Az 1960-ban újra vásári forgatag népesítette be a Ligetet, megnyílt a Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV). Hatalmas pavilonokkal zsúfolták tele a napozórét környékét, és még egyszer, utoljára felújították a hajdan szebb napokat látott szökőkutat. Megjavították a csőrendszert, új fényforrásokat helyeztek a vízbe, de a sziklaoromzatot teljesen elbontották, csak pár kőből készült virágágyás emlékeztetett rá a medencetérben. 
1973-ban a BNV elhagyta a Ligetet, és mai helyére, Kőbányára költözött. A hátramaradt épületeket elbontották, és sajnos a meggondolatlan bontás áldozatává vált a szökőkút is. A mai napozórét felülete az egykori BNV szocreál pavilonjainak vasbeton törmeléke (sitt) miatt dimbes-dombos. Ki tudja, lehet, hogy az egyik domb alatt alussza örök álmát Sió tündér is…
Fecske Gábor László
Kiemelt kép: Városligeti napozótér – A Liget Budapest projekt látványterv
