A német közoktatást méltatja, a kaliforniait szidja a neves írónő

Azt írja, hogy nagy szerencséjük volt, mert olyan helyen laktak Münchenben, ahol remek közoktatási intézmények találhatóak. 

A lánya általános iskolája, ahol pár éve végzett, egészen elképesztően gazdag tantervvel rendelkezett a matematikától és tudományoktól egészen a művészetekig és a nyelvekig. Az iskola után az olyan hagyományos fakultációk, mint a sakk, a színház és a számítógépek mellett cirkuszi órákat is lehetett venni, ahol a gyerekek megtanultak zsonglőrködni, sétálni egy kötélen, és egykerekű kerékpáron biciklizni. Mivel az iskolának nem volt uszodája, a gyerekeket minden héten egy közeli sportklubba buszoztatták mindenféle extra költség felszámolása nélkül.

Az iskola emellett még gazdag heti programokat is kínált, amelyek gyakran változtak. Az egyik évben a diákok öt napot töltöttek különböző sportklubok meglátogatásával, ahol szakemberek mutattak be nekik olyan sportágakat, mint a vívás, a jégkorong, vagy a röplabda. Egyszer egy valódi cirkusz jött egy hétre az iskolába (úgy látszik a szerző nem tud szabadulni ettől a cirkusz dologtól) és tanították a gyerekeket, akik felléptek az előadásban is. Ehhez már 25 dollárral hozzá kellett járulni, mert egy cirkuszi sátor felállítása nem olcsó mulatság. 

Külön kellett fizetni a múzeum-látogatásért (kb. 4 dollár) és 250 dollárt egy egyhetes ausztriai kirándulásért, ahol a gyerekek függetlenedését szándékoztak erősíteni (a csúcspont az volt, amikor este minden gyerek egyedül tett egy rövid sétát a terepen). 

Tanulmányi teljesítményük alapján negyedik végén Németországban a gyerekeket három csoportra osztják. Ez komoly segítség a kiválóan teljesítő diákoknak (a szerző természetesen nem ért egyet ezzel). A legjobbak gimnáziumba kerülnek, ami a legjobb középiskola típus az országban, olyan tantervvel, ami az egyetemre készíti fel a diákokat. A lánya gimnáziuma rendelkezett sportcsarnokkal zeneteremmel és olyan könyvtárral, amelynek régi könyv gyűjteménye versenyre kelhetne a csúcs egyetemekkel is. 

Itt jegyzi meg szomorúan, hogy az az iskola, ahová ő negyven éve járt Kaliforniába, a közelében sincs ezeknek a lehetőségeknek, amiket Németországban látott. Amikor 1978-ban csökkentették az államban az adót, annak hatása azonnal megjelent a közoktatásban. A művészeti, zenei és nyelvi programok, valamint a tanácsadók és a könyvtárosok egyik napról a másikra eltűntek. Mint szülő úgy véli, ahhoz hogy színvonalasabb iskolák legyenek Kaliforniában, magasabb adót kéne fizetniük, de ugyan ki támogatja ezt.

Münchenben ráadásul a megfelelően finanszírozott iskolák mellé még kiváló tömegközlekedés is társul. 

A Münchenben működtetett rendszer sokkal több időt hagyott neki munkája elvégzésére, nem említve a tisztességes hozzáállást, amit ott tapasztalt. Ott nem kellett a barátoknak könyörögni, hogy adományokkal támogassák az iskolai programokat. Viszont az vitán felül áll, hogy Kaliforniában ez másként lesz, és az írónőnek részt kell vennie pénzgyűjtő akciókban, hogy finanszírozni lehessen az iskolai programokat. 

Zárszóként megjegyzi, hogy számára sokkal szimpatikusabb az a rendszer, ahol több adót kell fizetni ugyan, de lényegesebb több szolgáltatást is kap cserébe.

(NYT)