Hogyan mondjunk mesét? – Népmesékről szóló tanulmánykötet jelent meg
– Amikor a magyar mesegyűjtésről és mesemondásról hallunk, akkor többnyire egy-egy ikonikus név mellett nem biztos, hogy feltűnik Kovács Ágnes neve. Ki volt ő, mit tudhatunk róla?
– Kovács Ágnes a 20. század második felének egyik legfontosabb magyar népmesekutatója, az úgynevezett budapesti egyéniségkutató iskola folytatója. Számos jelentős kézikönyv, szakkönyv szerzője, társszerzője, a Néprajzi Lexikon folklór tárgyú cikkeinek egyik írója. Több évtizedes kutatómunka után a keze nyomán jött lére a Magyar Népmese-katalógus is.
Kovács Ágnes számos népmesét gyűjtött maga is, de nem szerette volna, ha ezek csak az archívumokban porosodnak, ezért népszerűsítő kiadványokat is jegyzett. Minden óvónő és anyuka, nagymama remélhetőleg ismeri az Icinke-picinke című gyűjteményét, de az utánozhatatlan és méltán sikeres Jankovics Marcell által rendezett Magyar népmesék animációs sorozatban is közreműködött mint szakértő.
– Mit tartalmaz a most megjelent tanulmánykötet?
– A Hagyományok Háza Tanulmányok a mesemondásról c. kötetében Kovács Ágnes egy hosszabb lélegzetvételű és hat kisebb tanulmányát válogatták össze a szerkesztők, Benedek Katalin és Raffai Judit. A célunk ugyanis – a jubileumi tisztelgésen túl – az volt, hogy a Hagyományok Háza népmesetanfolyamának (melyre több mint tíz éve egyre többen jelentkeznek) hallgatói és minden, a mesemondást, a népmesét szerető érdeklődő kapjon háttértudást is a mesékhez. Például olyan témákról, mint a népmese megtanulásának és előadásának technikája a hagyományban, a régi faluközösségekben a mesemondók szerepe, az egyes mesemondók közötti különbségek, a mesemondás gesztusai, a mesei nyelv költőisége, ritmikája stb.
Ha ezek a kérdések az 1940-es évek kalotaszegi vagy az 1970-es évek nógrádi falujára vonatkoznak is az írásokban, a tanulságok máig, a mai mesemondó tanító néniknek vagy színpadi fellépőknek is érvényesek. Ráadásul Kovács Ágnes nemcsak a néprajztudomány alaposságával, de érthető, szép nyelvezettel is írt, ami a kötet külön érdeme.
A könyvhöz hangzó „illusztrációként” bukovinai székely és palóc népmesék jelennek meg, CD-mellékleten. Ezt a válogatást még Kovács Ágnes szerkesztette, a Hungarotonnál bakelitlemezeken jelent meg évtizedekkel ezelőtt, és most a digitalizált változatot adtuk ki.
– A Hagyományok Háza Népmesetár sorozatában jelenik meg a kötet. Milyen előzmények voltak a sorozatban, illetve milyen kiadások várhatók?
– A Népmesetár sorozatban a Kárpát-medence különféle nyelvjárásaiban gyűjtött meséket vagy a népmeséről szóló tanulmányokat adunk ki. Raffai Judit szabadkai népmesekutató „alapozó”, a tanfolyamunkon tankönyvként is használt A magyar mesemondás hagyománya című kötete után jöttek az egyes tájak népmeséi. Megjelent már válogatás Iancu Laura moldvai, főleg magyarfalusi gyűjtéséből, ez Az aranyréce, aztán Beszédes Valéria gondozásában egy vajdasági, al-dunai székely mesemondó, Szőcs Boldizsár kötete, a bácskai, oromhegyesi Czérna Miklós meséi. (Ez utóbb az első olyan DVD, amely hagyományőrző mesemondót mutatott be, és amely 18 éven felülieknek szól, mert erotikus népmesék is szerepelnek rajta!). Végül nemrég mutattuk be az Élőszóval. Palócföldi népmesék Varga Norbert gyűjtéséből című DVD-t. Hangsúlyoznám, hogy nem átírt vagy rövidített, hanem eredeti, tájszólásban elmondott meséket szeretnénk megismertetni az érdeklődőkkel.
Terveink közt szerepel, hogy felújítjuk, digitalizálva és bővítve adjuk ki újra az elavult (ma már el sem képzelhető, de: magnókazettás!) köteteket. Szabad Boglárka kolléganőm Csipkés Vilmos magyar nyelvű cigány mesemondóról ír tanulmányt, illetve publikáljuk legszebb meséinek szövegét és a filmfelvételeket is.
– Vannak még Kovács Ágneshez hasonló kiadatlan mesegyűjtések?
– Nagyon sok! A Hagyományok Háza archívumában is egész hagyatékok, gyűjtések várnak a kutatókra, kiadókra (bárki megnézheti a Folklór Adatbázis-t a honlapunkon), az MTA Néprajztudományi intézete és a hasonló kutatóhelyek, múzeumok adattárai is őriznek kéziratokat…
– Ma is lehet még mesét gyűjteni? És ha igen, hol?
– Lehet, még mindig vannak eredeti népmeséket őrző idős emberek. Könnyebb persze a Kárpát-medence peremterületein gyűjteni, ott, ahol tovább fennmaradtak az archaikusabb életkörülmények, ezért a hagyományos kultúra, az elbeszélő kultúra is tovább maradt zártabb. Azonban nem kell mindig Moldvára vagy a délvidéki szórványmagyarságra gondolni – itt van például az imént említett arlói Csipkés Vilmos bácsi, aki idén kapta meg a Népművészet mestere címet, vagy éppen a herencsényi Bartus Teri néni, aki ugyancsak nagy mesélő. Biztosan élnek köztünk mások is, akik megérdemelnék a kitüntetéseket.
Gyűjtenek is a néprajzosok, egyéni kutatóutakon is, de például a Meseszó Egyesület tagjai csoportosan járnak egy-egy mesemondó mesterhez, mert szeretnék feltérképezni a magyar nyelvű mesemondókat a Kárpát-medencében. Ha valaki szeretne elindulni, persze először tájékozódni kell, hogy hol hallottak olyan idős férfiről, asszonyról, aki jó mesemondó, jó történetmondó hírében áll, vagy akinek az anyja, apja volt jó mesélő, felkeresni, kedvesen megközelíteni, megbarátkozni vele… Előny, ha valaki kellő kíváncsisággal, nem egyfajta városi, leereszkedő magatartással megy kérdezősködni, beszélgetni, hanem azt érzékeltetve, hogy amit az illető tud, az a mese, történet, szokás, ének, az érték a számunkra. Több idős embernek adta vissza az életkedvét az, hogy a néprajzosok, és rajtuk keresztül sok-sok érdeklődő, tanárok, iskolások számítottak rá, a tudására, hogy abban a tudatban lehetett, hogy továbbadja az örökségét.
– Mi lehet ma a mese szerepe?
– Nehéz röviden összefoglalni ezt. A jó mese, a népmese leköt gyerekeket, felnőtteket, szórakoztat, megmozgatja a fantáziánkat, gyönyörködhetünk a szép és régies nyelvezetében, a mesei logika, a mesei törvények sajátságaiban. Ha nem „csak” élvezni akarjuk éppen, hanem tanulmányozzuk, akkor érdekes kultúrtörténeti emlékeket és párhuzamokat fedezhetünk fel, történeti korokat és egyidejű, de különböző nyelvű kultúrákat köt össze.
