Becsüljük meg cigányzenészeinket!
Az átlagember Nyugaton, és sajnos, sokszor Magyarországon is, ha magyar hangszeres népzenéről beszél, a cigányok által játszott műzenére gondol, melyet éttermekben hallhatott, és amit nemes egyszerűséggel „cigányzenének” nevezünk mi is, jóllehet nem az. Csak cigányok játsszák, immár háromszáz éve. Aztán ott van még a falvakban egy olyan hagyományos hangszeres népzene, amit szintén cigányok játszanak, de nem cigányzene, hanem magyar, román, szász, zsidó, stb. népi tánczene, amit a cigányzenészek, tisztüknél fogva örökítenek át generációról generációra.
Végül megtalálhatjuk, szintén a cigányoknál, a saját népzenéjüket is, amit kizárólag a maguk szórakozására használnak, és amely sokban hasonlít a miénkre, rengeteg átvétel van benne a magyar népdalból is. Ennyi féle-fajta zene, sokszor egy cigányzenész kezében, fejében? Ez a történelmileg kialakult zavaros helyzet még az olyan zseniális szerzőknél is, mint Liszt Ferenc, alapvető félreértéseket szült. Ő ugyanis komolyan vette, hogy mi Magyarországon „cigányzenézünk”, elhitte nekünk. Tanulmányában (Bohémiens et leur musique en Hongrie, 1859, Paris) így a „cigányzene” cigány voltát bizonygatta és rendkívül meglepődött a felháborodott magyarországi reagálásoktól. A magyar főurak, polgárok, akik mint amatőr zeneszerzők, ebben az időszakban többnyire ezeket a zenéket írták, és cigányzenészeikkel eljátszatták, nem szerették, ha lecigányozzák őket.
A XX. század fordulóján Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán és társaik a városi cigányzenétől elfordulva, a „tiszta forrás” keresése közben akadtak rá azokra a falusi cigányzenészekre, akik hagyományos, korábban nem hallott, régies stílusban muzsikáltak. Lajtha László 1940-ben már a Magyar Rádióba is felhozatta ez erdélyi Szék cigányzenészeit, hiszen gyönyörű, „magyar táncoknak” nevezett ősrégi népdalokat is tudtak, ezekkel szolgálva ki a falu népét.
A táncházmozgalom Kallós Zoltán és Martin Györgyék nyomdokain járva, az Utolsó Óra programban még rögzíteni tudta a falusi zenekarok játékát a teljes Kárpát-medencéből, elégséges muníciót adva a jövő népzenészeinek ennek a pótolhatatlan tudásnak az elsajátítására, továbbéltetésére. Közben azonban a városi cigányzene is a kihalás szélére sodródott, így most ennek továbbéltetése is azok gondja lett, akik korábban Bartókék nyomán, ellene fordultak.
Kedves honfitársaim a Kárpát-medencében! Becsüljük meg még megmaradt cigányzenészeinket. Nélkülük közös zenei múltunk olyan pótolhatatlan szelete veszne el, amire bármelyik ország büszke lenne, mulató negyedeket, zenei birodalmakat építenének rá. Csak nekik nincs ilyen.
Kelemen László
