Az ottfelejtett zene
Hogy mást ne említsek, tudomásom szerint az erdélyi városokat, még Kolozsvárt is, szász mesterek építették. Létük Erdélyben nem csak az európai kötődést erősítette, de szorgalmuk, és az a különleges érzékük, hogy összhangot tudtak teremteni a múlt értékei meg a legújabb civilizációs vívmányok között, pótolhatatlan szerepet adott nekik a régió társadalmában.
Zártságuk, belterjességük, mely csak a „birodalmi” németség felé volt nyitva azonban lehetetlenné tette, hogy abban a népi kohóban, amely Erdélyben kialakult, és amely oly egyedivé tette, felolvadjanak. Irigyelt, de utánozhatatlan példát adtak az erdélyi más nemzetiségűeknek arra, hogyan kell telepesként 700 évig kitartani, virágzó társadalmat építeni úgy, hogy közben a történelem villámai cikáznak körülöttünk. Ha nem külső ellenség, török, tatár, kun, osztrák, orosz, román támadta őket, akkor jöttek a magyar sarcok. Ha az erdélyi uralkodónak pénzre volt szüksége, rögtön őtőlük kért, vagy elvette erővel. Talán ez is egy magyarázat, miért maradt a szász szász társadalom ennyire zárt.
Most ott van az a fantasztikus épített örökség, amelyet kénytelenek voltak hátrahagyni, és ami nap mint nap emlékeztet hiányukra. Régi képek elevenednek meg előttem egy decemberi, szászbogácsi gyűjtés kapcsán: a gazdátlan öreg templomtorony körül kavargó fehér hópelyhek és fekete varjak látványa, vagy a tűzoltószertárban sorba fektetett fúvós hangszerek, amelyekre aggályosan rácímkézték utolsó használójuk neveit, és amelyeket már belepett a mindent elborító por. Ami viszont nem látszik, de ugyanúgy hátrahagyták, az az ittfelejtett népzenéjük, amit mindannyiunk erdélyi, falusi cigányzenészei ugyanúgy megőriztek fejükben, mint a többi nemzetiségét, mi pedig rögzítettünk az Utolsó Órában.
Tervezem, hogy egyszer, egy olyan alkalomkor – például egy „kirmeschben” (búcsúban, a szerk.) – amikor hazalátogatnak, közéjük viszem ezeket a zenészeket egy kis muzsikálásra. A lelkekről lemosnák a port a záporozó könnyek… az biztos.
Kelemen László
