Yehudi Menuhin kezdeményezésére 1975-ben az UNESCO október 1-jét a zene világnapjává nyilvánította. A hegedűművész első alkalommal így köszöntötte e napot ünneplőket: „A szavakkal már nagyon sokszor visszaéltek, különösen a korunk társadalmában egyre növekvő tudatlanság következtében. A zene azonban továbbra is módot ad arra, hogy az emberek ma is megértsék egymást, amikor az emberiségtől a múlt előítéletei távolabb állnak, mint valaha, de megerősödve kerülnek előtérbe azok az örök értékek, amelyek mindig részét képezték bármely nép minden művészi megnyilvánulásának”.
Mindig is keresték a szavakat a bölcselők, dadogni kezdtek minden idők gondolkodói, amikor a zenéről kívántak beszélni. Ilyeneket próbáltak mondani:
„A zene összeköti az embereket valami feljebbvalóval, a zene kimondja azt, ami kimondhatatlan… – A zene híd a föld és a menny között… – A szavak ébresztik fel az elmét. A dallam a szívet… – A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet… – Ahol elfogynak a szavak, ott segít a zene… – A zene vigasztalás, magasrendű öröm minden ember számára… – A zene magasabb rendű megnyilatkozás, mint minden bölcsesség és filozófia… – Az élet zene nélkül egyszerűen tévedés, vesződség…”.
Ami bizonyosnak tűnik: a zene a káoszból rendet teremt, a ritmus a széttartót összefogja, a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja, a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.
Úgy tűnik, ha az ember megüt valamit vagy megpenget, netán belefúj, zene lehet belőle. Ma „kimondja azt, ami kimondhatatlan” számos nem mindennapi hangszer.
hirdetés
