„Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna”
A díjátadó ünnepségnek a milánói Scala adott otthont. Itt a Puskás-díjon kívül több rangos elismerés is átadásra került (pl. az év játékosa, az év csapata, stb.). Elsőként azonban Zsórit szólították a színpadra. A díj átadása után néhány rövid és szerény mondatot szólt magyarul, melyben köszönetét fejezte ki szeretteinek, edzőinek. 
A ceremónia utolsó mozzanata az év női játékosának járó díj átadása volt. Ezt az amerikai Megan Rapinoe nyerte. A lila-rózsaszín frizurában pompázó, túlzott szerénységgel semmiképpen sem vádolható sportoló határozottan felpattant a színpadra, átvette a neki járó díjat (melynek láthatóan tudatában volt) és hosszas kampánybeszédbe kezdett. Ennek lényege a „szegény, elnyomott” LMBTQ (ugye egy betűt sem hagytam ki… és a sorrend is rendben van?) emberek felszabadítása volt. 
Kínos volt. Olyan érzésem támadt, mintha ezt a biciklit egy kicsit túltolták volna. Milyen elnyomásról van ugyanis szó, amikor reggeltől estig a világ minden pontján már a csapból (és a Coca-kólás üvegből is…) ennek az agresszív szubkultúrának a propagandája folyik? Azt meg külön etikátlannak érzem, hogy egy sporttal kapcsolatos eseményt használ fel valaki aktuális politikai céljainak elérésére. Ez kísértetiesen hasonlít arra, amikor 1984-ben a szocialista béketábor tagjai moszkvai parancsra nem vehettek részt az olimpián.
Ezen a díjátadó esten eljutottunk tehát a visszafogott, szolid magyar fiútól a harcias amerikai amazonig. Az ívet látom. Ám fejlődésnek semmiképpen sem nevezném. Sőt!
Tarnai Richárd
