Az Isten gitárosa megjárta a földi pokol bugyrait, mégis a mennynek énekelt
Hazájában csak így nevezték: Isten gitárosa. Duval atya, a francia jezsuita szerzetes önmagát kíméletlen őszinteséggel csak így jellemezte: énekes, jezsuita, alkoholista. 1918. június 30-án született egy kilencgyermekes család ötödik gyermekeként. A brüsszeli jezsuiták iskolájában tanult, amelynek elvégzése után be is lépett a szerzetesek közé. Még diákként írta meg első szerzeményeit. Rendi tanárként Reimsben franciatanárként tanított, és az iskolai kórust is ő vezette.
A rendi elöljárók a tehetséges zenész rendtársukat alkalmasnak látták arra, hogy az üzemekben dolgozó, Jézusról még nem hallott munkásoknak a maga eszközeivel hirdesse az evangéliumot. Innentől kezdve tehát gitárral a kezében kávézóról kávézóra járt, és énekelt Jézusról.
Művészete, szerzeményeinek pozitív üzenete és közvetlen előadásmódja rövid időn belül hatalmas népszerűséget ajándékozott neki. Számos fellépése volt. Állandóan utazott. Csak, hogy érzékeljük: háromezer koncertet adott negyvenöt országban. Tizennégy lemeze jelent meg. Egy-egy előadása során a mai telt házas arénák létszámával vetekedő létszámban gyűlt össze a közönség.
Időközben az alkoholhoz való kötődése egyre csak fokozódott. Kialakult alkoholizmusa során semmiféle megértést és segítséget nem tapasztalt meg a környezetében. Még rendtársai részéről is inkább csak megvetést és elfordulást kapott. A mindennapjai így egyre jobban elsötétültek. Átérezte több millió francia sorstársának helyzetét, akik a függőséggel, de még inkább az egyedülléttel és a betegségük miatti kitaszítottsággal küzdöttek.
Az alkoholfüggőségből történő kilábalásának útját a „Miért oly’ hosszú az éj?” című könyvében tárta a világ elé, amelyről így vallott: „Mindent kockára tettem ezzel. Még a Jézus társasághoz való tartozásomat is; ha elöljáróm megtiltotta volna könyvem megjelentetését, kiléptem volna… (…) Nem bátorságról volt szó, ez belső kényszer volt. Elöljáróimnak bejelentettem: kiadok egy könyvet a saját alkoholizmusomról. »Nagyon jó« – ez volt a válaszuk. Mindent elmondhattam, és mindent elfogadtak” – amely végül a rendtársak nyitottságát mutatta, hiszen kezdetben inkább titokban tartották volna Duval atya alkohollal folytatott küzdelmeit.
Az önéletrajzi könyv egy valódi utazás során született, hiszen a jezsuita atya egy hosszú autóút alatt mondta fel hangrögzítőre belső utazásának tapasztalatait. A könyv elején megtudjuk, hogy Duval atya Metzből egy genovai koncertre utazik és onnan haza. Az alkoholizmus végső okát nem a hagyományosan elfogadott magyarázatokban – szeretetlenség, az elfogadás hiánya, stb. – találta meg, hanem a kapcsolatteremtés őrült vágyában. Kezdetben írt dalai után a komponálás örömét a végén meg-megünnepelte egy kis sörrel. Idővel azonban egyre több sörre volt szükség ehhez az ünnepléshez. Észre kellett vennie, hogy zugivóvá vált. Mindenkitől elszigetelődött. Elkeseredésében még öngyilkosságot is megkísérelt.
A függőségből való kilábalás Lucien atya esetében talán nem is annyira a hitnek volt köszönhető, sokkal inkább az anonim alkoholisták közösségének. A jezsuita szerzetes felismerte: mindaddig, amíg az elhallgatást nem váltja fel az őszinte beismerés, addig semmiféle gyógyulás nem várható.
– Tizenhat évesen kezdtem el gitározni tanulni a nyári keresetemből megvásárolt gitáromon. A Béke téri templomban az egyik atya Lucien Aimé Duval dalaival igyekezett minket lecsendesíteni és szórakoztatni egy-egy ministrálás után, amikor betódultunk a plébániai szobájába – osztotta meg Lucien atyával kapcsolatos gyerekkori élményeit Sillye Jenő.
– Jóval később hallottam újra a francia sanzonok világát idéző Duval-szerzeményeket. Ez a sajátos hangzásvilág akkortájt nem volt jellemző Magyarországon, nekem mégis megnyerte a tetszésemet. Közel állt a szívemhez a dallamvilága, a személyes hangvétele. Amikor kezembe akadt Duval atya könyve, megérintette a szívemet az általa leírt küzdelmes élet. Korábbi, gyerekkori élményeim tehát kiegészültek a francia atya személyes vallomásaival. Ezután írtam meg róla a „Duval” című dalomat – mondta a magyarországi keresztény könnyűzene nagy veteránja, akinek zenéjén számos generáció nőtt fel, és került közelebbi kapcsolatba Istennel.
– Duval atya dalait meghallva, akkoriban arról álmodoztam, hogy de jó lenne egyszer nekem is megtanulni gitározni, és ilyen énekeket énekelni Istennek. Szívem mélyén mindig jelen volt ez a személyes, ám fizikai találkozás nélküli barátság a francia énekes szerzetessel – emlékezett Sillye Jenő. – Bízom benne, hogy van valaki az égben, aki értékeli ezt a barátságot.
– Lehet, hogy az Úr szándékosan öt percet késik, csak azért, hogy belelásson a szívünkbe – mondta Sillye Jenő, aki úgy látja, hogy Duval atya életében Isten akár többször is öt percet késett, hogy lássa az ő szívének őszinte szeretetét.
A jezsuita szerzetes és Isten őszinte és többszörösen megpróbált barátságot kötöttek. Lucien Aimé Duval „Seigneur, mon ami” című dala legalábbis ezt énekli meg: „Vándor utamon / Éneklem dalomat, / Hajnaltájt vársz, tudom / Szép házad szentélye befogad” (Szabó Géza fordítása).
https://www.youtube.com/watch?v=88vilLOb3WM
