Lángok a távolban

Amikor az alapkövét letették 1163-ban, mi nem sokkal voltunk Szent László és Könyves Kálmán országlása után, az Árpád-ház dicső uralkodásának időszakában.

Amikor a katedrálist felszentelték (1320-ban), mi pár évvel voltunk utolsó Árpád-házi királyunk halála után. Aztán teltek-múltak az évszázadok, s ki tudja, hány szentmise, keresztelés, temetés és egyéb szent cselekmény történt ezen falak között.

Amire a francia forradalom elérte Párizst, nálunk már nem voltak hasonlóan régi szentélyek, hisz az Oszmán Birodalom, később pedig a Habsburg Birodalom szinte mindegyiket elpusztította. A francia forradalom ezt szintén megtette, s a XIX. század második feléig kellett várni, hogy a templomot újjáépítsék.

Most pedig, a XXI. század elején, a nagyhét kezdetén ismét pusztul a katedrális, talán mert érzi, egyre többen tagadják meg őt hazájában és Európában, így az ő sorsa is megpecsételődött.

Múltunk megtagadása és épített környezetünk pusztulása kéz a kézben jár. Hát ezért van az, kedves Olvasó, hogy ugyan „csak” gerendák és kövek izzanak, de a füst itt, több mint ezer kilométerre Párizstól, a mi lelkünket is fojtogatja.

Tarnai Richárd