Az egykori vasfüggöny keleti oldalának nemzetei lettek az új gyarmatok a nyugati országok szemében, amelyek attitűdje, viselkedése és politikája egyértelmű lenyomata gyarmattartó múltjuknak. Mindezek hatására kontinensünkön mára értékharc és szuverenitásküzdelem alakult ki – írja Békés Márton. Szemlénk.
Az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad – mutat rá az egyre inkább fontossá váló tényre a Mandineren megjelent publicisztikájában Békés Márton. Hozzátéve azt a nem elhanyagolható megállapítást, miszerint a brüsszeli rendszer működésében egyre inkább megjelenik a gyarmati attitűd.
Békés emlékeztet rá, hogy 1989 után az uralkodói európai politikai hangnemet a nyugati országok határozták meg, amelyek egyoldalú elvárásokat fogalmaztak meg a lehulló vasfüggöny keleti oldalán található államokkal szemben. S mind a mai napig érezhetjük úgy, mintha a 19. századi gyarmatosító országok attitűdje köszönne vissza, csupán a forma változna némiképpen.
A szociáldarwinizmus helyett neoliberális kurzus érvényesül, a mára már szégyellnivaló orientalizmus helyett pedig az egykori vasfüggöny mögötti országokat leckéztetik – teszik ezt ráadásul ugyanazon nyugati országok, amelyek annak idején gyarmatbirodalmakat hoztak létre – írja.
Békés idézi Edward Said-et, aki szerint a 19. században a nyugati gyarmatosító nagyhatalmak egy olyan összefüggő igazgatási, tudományos és mentális kultúrát hoztak létre, amelynek segítségével igazolni és működtetni tudták az imperializmus pusztán gazdasági–politikai gyakorlatát. Said ezt nevezi orientalizmusnak. Békés Márton pedig arra figyelmeztet:
hirdetésa hidegháború óta mi vagyunk a Nyugat új Keletje.
A korábban a gyarmatokkal kapcsolatos sztereotípiák (despotizmus, elmaradottság, önállótlanság) ma velünk szemben érvényesülnek, s bár „a nyugati dominancia kevésbé nyers, inkább rejtett és nehezebben megfogható, de mégis dominancia”.
Az Európai Uniót alapító országok s az 1973-as és 1986-os bővítési körök nyertesei szinte kizárólag korábbi gyarmattartó országok, melyek (összesen kilencen) jelenleg az EU összlakosságának 72 százalékát teszik ki, GDP-jének pedig együttesen 83 százalékát termelik meg – mutat rá Békés Márton. A történész rámutat arra is, több nyugati tagállam még ma is rendelkezik tengerentúli területekkel.
Mivel azonban a közép- és kelet-európai országok a gyarmatosításban semmilyen módon nem voltak érintettek, így pedig gondolkodási mintájukban, kultúrájukban, közigazgatásukban sem jelentek meg ennek lenyomatai, az Európai Unióban felerősödő nyugati–keleti törésvonal valójában az imperialista és a nemgyarmatosító országok határainak nyomvonalán halad, amit a vasfüggöny leomlása óta eltelt három évtized csak elmélyített és új árnyalatokkal gazdagított.
Az Európai Unió működésében egyre eltéveszthetetlenebbül jelenik meg a gyarmati attitűd, még akkor is, ha azon finomítottak és jogiasítottak – írja Békés, majd leszögezi: Szlovákia nem Szomália, Magyarország nem Marokkó, Lengyelország nem Líbia, de a nyugati végcél olykor nagyon hasonló velük.
A népszerűsített európai értékek valójában nem a „mélyeurópai értékek”, sokkal inkább a „hígeurópai értékek”, amelyek kifejezetten a felvilágosodás és a modern liberalizmus sajátjai.
Ennek keretében alkalmazzák a nyelvi fegyvereket is. Ilyen például, amikor Európára hivatkozva valójában az unióra céloznak – kihagyva számos európai országot –, illetve, amikor az egyértelműen az európai kultúrkörhöz tartozó országokat (például a visegrádi négyeket) szándékosan figyelmen kívül hagyják.
Ennek oka Békés szerint az, hogy ha egész Európáról lenne szó, akkor tarthatatlanná válna a nyugati politikai-pénzügyi-gazdasági dominanciájú Európa képzete, mert beszélni kellene a kontinens középső és keleti felének kulturális igényeiről is.
A Kommentár folyóirat főszerkesztője (akivel interjúztunk is, itt olvasható) figyelmeztet: a földrész nyugati és keleti fele közötti uniós harmonizáció nem csak gazdasági és jogi, hanem elvi és politikai közös nevezőre hozást is jelent, amely következetesen nem új szintézis kialakítását jelenti, hanem a keletiek részéről a nyugati standardok egyoldalú elfogadásának követelményét.
Az úgynevezett „uniós értékek” nem jelentenek többet, mint a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a „humán erőforrás” puszta áramlását – szögezi le Békés, majd rámutat arra is, hogy hosszú ideje elmaradozó definiálásuk a velük kapcsolatos érdektelenség után mára kiváltotta az ellenük való nyílt lázadást is. Elérkeztünk tehát ahhoz a ponthoz, ahol 2019 Európai Uniójának mély válsága megérthetővé válik.
Ez a jelenünk: Európában értékharc és szuverenitásküzdelem zajlik, amelynek nem az az elsődleges tétje, hogy mik az értékek, hanem az, hogy egyáltalán vannak-e.
Békés Márton írása teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
Képünk forrása a Youtube.
