Ungváry Zsolt: Világos beszéd

A politika háború, ahol ugyanazért folyik a küzdelem, mint a valódi harctereken: hatalomért, területért, pénzért, lelkekért. Adott világnézet, gazdaság- és pénzügypolitika, kultúra érvényesítéséért. Érdek- és értékcsoportok érvényesüléséért. Csak itt nem országok között, hanem az országon belül zajlik az összecsapás.

Ennek a háborúnak is vannak különböző hadszínterei és frontjai. Az egyik ilyen az egyház szerepe, befolyása, támogatása, lehetőségei, kapcsolatai stb. A keresztény-konzervatív pártok és szavazók hagyományosan ezek megerősítéséért szállnak síkra (hiszen értékrendjüknek egy ezen elvek mentén berendezett világ felel meg legjobban),

a liberálisok viszont mindent elkövetnek, hogy hiteltelenítsék, háttérbe szorítsák, kigúnyolják a hitet, a vallást, valamint intézményeit és tagjait; elvegyék a forrásaikat, szűkítsék lehetőségeiket az élet minden területén.

Ennek jegyében alkották meg a jelszót már a rendszerváltáskor, s azóta változó hangerővel harsogják: az egyház ne politizáljon. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az is politizálás, amikor politikai (politikusi) nyomásra az egyház vezetői elhatárolódnak egy papjuktól vagy egy hitéleti szereplő kénytelen visszakozni. Ez éppen olyan állásfoglalás, mint például Osztie atyáé volt. Azzal a különbséggel, hogy az ő esetében a tőle villámsebesen elhatárolódó esztergomi érsekség (és általában a politizálástól elhatárolódó egyház) a nyíltan ateisták és egyházellenesek pártjára áll saját embereivel szemben.

Sajnos, úgy tűnik, ebben a csatában a liberálisok állnak nyerésre, a papok döntő része nem nagyon mer nyíltan állást foglalni keresztény- és keresztényellenes pártok viszályában sem. Az egyházi vezetők pedig egyre inkább partnerek ebben az önfeladásban. (Profán a hasonlat, de olyan egy kicsit, mintha megtiltanák egy focicsapat vezérszurkolóinak, hogy a sajátjaikat támogató rigmusokat zengjenek, inkább csak úgy általában drukkoljanak a sportszerű, jó játékért. Vagy azt is mondhatnám, annyira abszurd, mintha egy államfő aláírná a saját leváltásáról szóló, alkotmányosan is aggályos törvényt.)

A kérdés azért került elő ismét, mert egy tiszás képviselő (a neve visszakereshető, nem érdemes megjegyezni, eddig se tudtuk, ki ő, a jelenség a lényeges) megfenyegette a pétervásárai plébánost, mert szentbeszédében szerinte „politizált”. Amennyire tudom, a Szivárvány tévé elindulása háborította fel (keserítette el) annyira az atyát, hogy ezt prédikációjába is beleszőtte.

A sok évtizedes dilemma feloldása valójában egyszerűbb, mint vélnénk:

igen, politizáljanak a papok, hiszen a politika nem más, mint a közösség dolgaiban való részvétel. Igen, akár radikálisan, szókimondóan is, hiszen az Isten is radikális. Beszédetek legyen igen-igen és nem-nem. Határozott és egyértelmű. Nincs mismásolás, egyrészt-másrészt. Bűn van és erény, igazság és hazugság.

Visszaél-e a pap azzal, hogy véleményformáló ereje van? Mi az, hogy! Nagyon is. Éljen is vele, hiszen küldetése van: az evangélium hirdetése minden áron. Nem az ateistáknak való megfelelés, hanem az igazság kimondása. Kicsit kívül áll a rendszeren, mivel egy szekularizált világban egy egészen más törvényeket követő rendszer igéit hirdeti. Alkalmas lehet ez megbotránkoztatásra? A sátán megbotránkoztatására mindenképpen. Legyen is így! Jól is néznénk ki, ha fekete öves ateisták (istentelenek, istengyűlölők) számára tetszően beszélne. A pap olyan, mint az influenszer, csak sokkal nagyobb (minimum kétezer, de inkább 13 milliárd) éves felhatalmazással.

Ha a youtube-on, visszaélve befolyásukkal, ismertségükkel mindenféle erkölcstelen félanalfabéták terjeszthetik a hülyeségeiket, akkor egy pap ne tehetné meg ezt az igazsággal a templom közönsége előtt?

„Nem vagyok hívő”, írja le ezt a kulcsmondatot a feljelentő tiszás nímand. Hát igen. Akkor meg miért is avatkozik bele a számára érthetetlen és felfoghatatlan dolgokba? Én sem vagyok matematikus, de nem is megyek be a matematika-konferenciára számon kérni a logaritmust. Nem vagyok zsidó vagy muszlim, hogy zsinagógákban, mecsetekben üldözzem az enyémtől eltérő értékrend hirdetését.

A katolicizmus nem demokratikus parlamentarizmus. Nem a hívek kívánságára áll össze a katekizmus, sőt módosítani sem lehet, sem megbántottságból, sem kirekesztésből, sem többségi akarattal.
Amiképpen az egyház nem egy szegényeket segítő szociális baloldali párt (aminek be akarják szuszakolni), ugyanúgy nem is érvényesek tanítására a modern politika szabályai. Hogy ennek a katolikus egyház rendre meg akar felelni (elhatárolódások, papok visszafogása), az helyi, személyes probléma. Az egyház tanítása nem a kivonulás a társadalomból, nem a jótékonykodásra korlátozódó tevékenység és nem a minden tant befogadó nyitottság.

Ezek a feljelentgetések nem kell, hogy meglepjenek és végképp nem szabad, hogy elbizonytalanítsanak minket, hiszen Jézus kétezer évvel ezelőtt megmondta:

„Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Jn. 15,20), illetve: „Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot.” (Mt. 10,18)

Úgyhogy a névtelenek feljelentgetései nem fontosak. Ahogy a huszadik század legnagyobb magyar írója írta: „A víz szalad, a kő marad.”

Vezetőkép: