Ungváry Zsolt: Ki mit gondol
A modern (vagy ki tudja, milyen?) életérzést reklámokban gyakorta azzal a szófordulattal fejezik ki: „itt önmagad lehetsz”. Ez sosem vonzott, hiszen amióta az eszemet tudom, mindig önmagam voltam, és sokkal izgalmasabb lenne, ha más valaki lehetnék, és például gondolkodhatnék mások fejével. Teszem azt a balliberális véleményformálókéval, vagy akár a Tisza-szavazóékéval, mert innen, az én fejemből nézve teljesen értelmezhetetlen káosz uralkodik ott.
Hasonlóképp érezhetnek a politikai mező túloldalán is, mert a választások óta egyre azt bizonygatják, hogy aki kormánypárti volt az elmúlt 16 esztendőben, az csak megalkuvásból, pénzért vagy hatalomért tette ezt, és itt volna az ideje a szembenézésnek részünkről. Szerencsére az én fülem mellett ezek a megjegyzések elsuhannak, legfeljebb csodálkozom, hogy valaki ennyire nem tud kilépni magából (hogy stílszerű legyek, ennyire önmaga), és fel sem tudja tételezni, hogy akadnak, akik markánsan másképp látják a világot, mint ők.
A korszellem valami kifacsart egyoldalúsággal a mai napig balos, materialista és horizontális (ld. „Világ proletárjai egyesüljetek!”, a proletárt ki-kicserélve az aktuális elnyomott vagy annak vélt osztályokra és az egyformára átmosott agyakra), míg én jobbos, idealista (hívő) és vertikális (tehát a világot elsősorban az időből szemlélő) vagyok.
Nem azért álltam a kormány nemzeti projektjei mellé (beleértve ebbe a szóhasználattól a történelemszemléletig, a szimbólumoktól a család- és gyermeksegítő programokig, a határon túliakkal való jelképes és tényleges egységesüléséig mindent), mert kollaborálni akartam a hatalommal.
Már az óvodában is turul volt a jelem
(természetesen nem, hiszen a hetvenes évek elején ez többszörösen is abszurd lett volna, igazából fenyőfa), s azóta is mindent aszerint szemlélek, hogy miként viszonyul a magyar érdekekhez és értékekhez. Mivel ezt a hozzáállást a hagyományos felosztás szerint jobboldalinak nevezzük, értelemszerűen az vagyok és voltam mindig is.
Én egy baloldali diktatúrában születtem és nőttem fel, ahol mindaz, ami nekem fontos volt, hátrányt szenvedett. Így aztán
nekem a „baloldal” a rossz, az elnyomás, a hitetlenség, a megszállás, a megtorlás, a taszító kozmopolitizmus szinonimájává vált.
A személyes tapasztalatok idővel kiegészültek a történelmi perspektívával, 1918-19 nemzetvesztő forradalmaival, az 1945-ös szovjet-bolsevik megszállásból következő szörnyű korszakkal.
A „liberálist” aztán az SZDSZ tette szitokszóvá; a rendszerváltásig elsősorban pozitívumokat láttam bele a szabadelvűségbe: a szólás-, a sajtó-, a vélemény-, a vallás szabadságát. Ezt tette hiteltelenné a szabad demokraták féktelen magyargyűlölete, ahol a „nemzeti”, a „jobboldali”, a „keresztény”, de leginkább a „magyar” valami szélsőséges, üldözendő jelzővé vált. Ezt aztán, csekély támogatottságuk dacára, kormányon meg is valósíthatták.
Így aztán én – és megfigyeléseim szerint még sokan mások – nagyjából úgy véljük, hogy
értelmes, tisztességes, normális ember nem lehet baloldali vagy liberális.
Tehát ha mégis az, akkor nyilvánvalóan elismerésre, előrejutásra, pénzre és hatalomra vágyik a buksisimogatástól a Nobel-díjig, a Facebook lájkoktól a nemzetközi elismertségig, az ösztön- (és egyéb) díjaktól a kamu állásokig. Ezekben az elvekben őszintén hinni a mi felfogásunk szerint nem lehet, tehát aki balos és/vagy liberális az hazugságban él és hazugságot terjeszt, tehát propagandista.
Nagyjából ezt gondoljuk mi a tőlünk most valamiféle szembenézést vagy bocsánatkérést várókról.
Szívesen.
Vezetőkép: Illusztráció. Kép forrása: magnific.com
