Ungváry Zsolt: Kinek mitől szökik könny a szemébe
A kevés, megszűrt információ sem volt jó. Abban éltünk 45 évig. Hazugságok, hamisítások, igaztalan vádak és méltatlan dicsőítések. A később születettek számára talán felfoghatatlan egyoldalúság, és az eltérő nézetek megjelenésének, kifejezésének szinte teljes ellehetetlenítése.
Most viszont mindenhonnan ömlik az információ, kontrollálatlanul, és az igazságnak csak azt a szeletét láthatjuk, ami éppen szembejön velünk. Ez a fajta káosz legalább annyira alkalmas a történelem meghamisítására, mint 1989 előtt a központilag szervezett változata.
Már az is súlyos félrevezetés, hogy a rendszerváltás szót egyszerűen ellopták, és így egy demokratikus választáson lezajlott kormányváltást egy síkra helyeznek az egypárti, idegen megszállás alatt sínylődő, szuverenitás és valódi népképviselet nélkül működő államnak egy parlamentáris demokráciába, a tervutasításos gazdaság helyett a piacgazdaságba történő átmenetével.
Gálvölgyi János, az 1980-ban (Lázár György miniszterelnöksége idején) Jászai Mari-díjat és 2005-ben (kormányfő: Gyurcsány Ferenc) Kossuth-díjat elnyerő színművész – a saját, és ezzel róla nagyon sokat elmondó nézőpontjából – úgy látja, összevetve a mostani helyzetet 1990-nel, hogy „a két korszak aligha hasonlítható össze. A késői államszocializmus az 1980-as évek végére már kifáradt, fellazult a rendszer, amelyből az átmenet csak kényszeredett volt. A mostani politikai valóságról elmondta: a könnye is kicsordult, amikor az április 12-i parlamenti választás után kilépett az utcára. (Itt a szövegkörnyezetből nyilvánvalóan örömkönnyekről van szó, mert sokaknak egészen más motivációból folytak a könnyeik azon a napon.) Ő maga annyira sem hitt a hatalom békés átadásában, hogy a Klubrádió másnapi meghívását sem akarta elfogadni. Attól tartott, lezárják a hidakat, mert lőni fognak…”
Még egyszer szögezzük le:
a Kádár-rendszer az 1956-os forradalom eltiprásával, vérbe fojtásával, szovjet tankok támogatásával, moszkvai forgatókönyvek szerint jött létre.
Gazdasági, politikai, társadalmi anomáliái az értelmes, tervezhető, független emberi létezést csak erős (egy mai fiatal eszével és tapasztalataival szinte felfoghatatlan) korlátok között engedélyezte. A szólás-, a sajtó-, a szabad mozgás-, a vallás-, vagy akár a vállalkozási szabadság a központi (és az egyáltalán nem indokolatlan félelemből fakadóan gyakran ön-) korlátozások miatt csak egészen töredékesen érvényesülhetett.
Ennek a rendszernek volt sokat foglalkoztatott, ünnepelt szórakoztatóipari szakmunkása Gálvölgyi, aki – kétségtelen tehetsége mellett – gyakran tingli-tangli műsorok gagyi jeleneteiben vagy burleszkszerű Benny Hill imitációkban folyt valóban a csapból is.
Természetesen senkinek sincs másik élete, és aki egy – végtelennek gondolt – diktatúrában akart színész (újságíró, filozófus, és úgy általában művész vagy humán értelmiségi lenni), annak meg kellett alkudnia. Ha sokra akarta vinni, akkor jobban. Cserébe az egyetlen televízió (és rádió, ahol Gálvölgyi például a hétfői kívánságműsor egyik hangja volt) elképzelhetetlen ismertséget hozott. Egy-egy főműsoridőben vetített jelenetet 6-7 millió ember látott. Nem véletlen, hogy akik ebben a rendszerben a „támogatott” kategóriát élvezhették, kissé idegesen és félve tekintettek a rendszerváltásra. És noha semmiféle megtorlás nem ért senkit (művészt különösen nem), a korábbi hat-hétmilliós kizárólagosságról le kellett mondani.
Így hát nem ugyanazt jelentette a pályájuk és népszerűségük csúcsán lévőknek a rendszerváltás, mint az ország többségének. Az ugyanis egy valódi felszabadulási folyamat volt; hiszen volt mi alól felszabadulni. Április 12-e sem a sajtó-, sem a szólás-, sem az utazási-, sem bármilyen szabadságban nem hozott újat, hiszen addig is bárki röpködhetett Phukettől Barcelonáig, nyaralhatott Indonéziától a görög szigetekig bárhol (meg is tették sokan; néhány napja a fodrásznál ügyfél és hajvágó arról beszélgettek, hogy egyikük Portugáliába készül, másikuk Rodoszon „szokott” nyaralni). A nyomtatott, az internetes, a közösségi és sok egyéb médiafelületeken bárki szidhatta a kormányt (koncerteken méltatlan, becsületsértő módon is) és anyagi érvényesüléseit csak saját szorgalma és lehetőségei korlátozták.
Az (igazi) rendszerváltáskor a felszabadulás talán azért nem volt ilyen euforikus, mert egy legalább másfél évig tartó folyamat eredménye volt; mire a csúcspont, az 1990-es áprilisi szabad választások megtörténtek, már a bukott kommunista rendszer utáni utak és különböző módozatok közül kellett választani. Addigra nem a rendszerváltás ténye, hanem iránya maradt a kérdés. Ebben a Gálvölgyinek minden bizonnyal kedvesebb balos-liberális vonulat helyett a nemzeti, keresztény erők győztek, ahogy arról sokan álmodoztunk az internacionalista materialista diktatúra idején.
Később aztán Gálvölgyi minden tőle telhetőt megtett, hogy ezeket a szívéhez közel állókat visszahozza a hatalomba, és a diktatúra alatt megszerzett ismertségét és népszerűségét felhasználva például a Heti Hetesen keresztül fejtette ki ezirányú tevékenységét. Ez az 1999-ben, az első Orbán-kormány regnálásakor kezdődött műsor aztán deklarálta, hogy a humor ellenzéki műfaj (ámbár valódi humor nem nagyon tellett tőlük), ráadásul a 2002-es kormányváltáskor ezt a nézetüket ad acta tették, és továbbra is a jobboldalon, nem pedig a kormányon gúnyolódtak. A Heti Hetes ugyanolyan agymosásként funkcionált, mint a mostani influenszerek leegyszerűsítő, gyűlölettől fröcsögő működése – csak akkoriban még ezen a felületen történt az ilyesmi.
2006 – őszödi beszéddel és szemkilövetéssel – az egész bagázst hiteltelenítette, és bár Hajós András megpróbált kifarolni belőle, a többiek nem, így el is vesztették a befolyásukat, lassacskán a kutya sem nézte őket, mígnem 2016-ra el is halt a produkció.
Gálvölgyi azóta csak azzal tudott bekerülni a hírekbe, hogy durván nekitámadt a mentőszolgálatnak, amiért nem küldött érte rögtön esetkocsit, jóllehet megigényelte. A későbbiek – a lánya végül is be tudta vinni autóval a kórházba, ahol ellátták, és azóta is megvan – visszaigazolták a diszpécser szakértelmét, aki jól ítélte meg, amikor vélhetően rászorulóbbaknak tartotta fenn a mentők szűkös kapacitását.
Az idős művész most gyorsan hűségesküt tett az új rezsim mellett, egyszerre téve tanúságot (ismét) elfogult politikai hozzáállásáról és az objektivitást tökéletesen nélkülöző történelmi ismereteiről.
Vezetőkép: Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, humorista otthonában. Fotó: MTVA/Gyűjtemény: Keleti Éva
