Böjte Csaba: Jézus a legelesettebb emberrel is azonosítja magát

A húsvéthétfő jókedve telepedett Csíksomlyóra. A kegytemplom falai között még ott lebeg az ünnepi áhítat hangulata, amikor egy szerény szobában, egyszerű asztal mellett beszélgetni kezdünk Böjte Csaba atyával. A pillanat mindennapinak tűnhetne, ha nem lenne benne valami szelíd derű: kávéval kínál, kissé tanácstalanul matat a kávégép fölött. „Nem értek hozzá” – mondja mosolyogva –, „de hamar rájövünk, hogy a titok egyetlen gombban rejlik.” Mintha nemcsak a kávé, hanem a beszélgetés is ugyanebből az egyszerűségből fakadna: abból a hitből, hogy a legbonyolultabb dolgok mögött gyakran ott lapul egyetlen, csendesen megnyomható kezdet.

Bemutatkozom: szociális módszertani munkatársként dolgozom, és a baptista női börtönmissziót vezetem. Alig hangzik el a mondat vége, már látom a szemében azt az ismerős, együttérző figyelmet – azonnal egy történetbe kezd. Ahogy hallgatom, lassan összeér a két világ – az enyém és az övé –, mint két külön ösvény, amelyek ugyanahhoz a forráshoz vezetnek.

– A Hungary Helps programmal eljutottam Kongóba, Kenyába, a kenyai Meruba is, ahol egy püspökség található. Elmentünk oda március 8-án, nőnapon, szép virágokat árultak, vettem egy csokorral. Gondoltam, ha már nem vagyok otthon, hogy a hölgyeknek átadjam, akkor az afrikai püspökségen vannak kedves nővérek, nekik odaadom. A püspök úrnak elmondtam, mit szeretnék, és ő azonnal azt kérdezte: Itt van egy női fegyház, most kezdődik a nőnapi ünnepség, nincs kedvem bemenni? Hogyne lett volna nekem kedvem bemenni Afrikában egy női fegyházba! Bementünk, nem volt olyan komplikált, mint Magyarországon, hogy sok zsilipen kell áthaladni. Ott voltak a hölgyek az udvaron, a földön, mindenhol ültek. A férfi fegyháznak néhány színésze előadást tartott nekik. Nagyon-nagyon megható volt. Mi európaiak érdekesnek találtuk, mert az egyik férfi ki volt kenve fogpasztával, ki volt töltve párnákkal, és mindenki mindenféle nyomorúságot elkövetett vele. A szavakat nem értettük, mert ottani nyelvjárást beszéltek, de azért világos volt, hogy milyen véleményük lehet a fehér emberről. Amiért elmondom ezt a történetet az az, hogy volt egy kicsi, vályog kápolnájuk, és egy nagy kereszt feszült a falon, alatta egy mondat,

„…börtönben voltam, és meglátogattatok”.

Nem azt írták oda, hogy ártatlanul elítéltek, vagy félreértésből vagyunk itt, hanem, hogy fegyenc vagyok, megérdemeltem a sorsom, és te ennek ellenére meglátogattál engem. Ezt a mondatot én sokszor hallottam, idéztem is, de élőben látni, hogy Jézus a legeldugottabb fegyházban, a legelesettebb emberrel is azonosítja magát, az engem nagy-nagyon megrázott.

Manapság gyakran használjuk szociális területen a „kiégés” szót. Ön is hosszú évek óta foglalkozik árva gyermekekkel: mit üzenne azoknak, akik úgy érzik, kiégtek a hosszú szociális segítő évek alatt?

– Igazából az egész szociális munkát akkor lehet kiégés nélkül végezni, ha tudatosítom, hogy abban a rászorulóban, abban a gyermekben, abban az elítéltben Krisztus szenved, és lehet, hogy már sokszor elesett, de én mindenképpen Cirenei Simon kell legyek mellette, aki segít, hogy talpra álljon és továbbmenjen. Én úgy gondolom, ha ez az élő hit megvan, akkor az erőt ad nekünk ahhoz, hogy harmadszor is, hetvenszer is segítsünk a másiknak talpra állni.

A világban most nem gazdasági, nem politikai, nem demográfiai krízis van, egy krízis van: a hit krízise.

Ha nincs élő hitünk, akkor tényleg, miért hajolnánk le azért a földön lévő emberért? Mi közöm akkor ő hozzá? Azt az árva gyereket miért kellene befogadnom az otthonomba, az életembe? Erre egyetlen válasz van: Krisztusban testvérek vagyunk. Ahogy a vérszerinti testvéredet sem hagynád ott a földön, akkor ne hagyd ott a bajban lévő embert sem! Ezért kellene húsvét üzenetét elvinni mindenkihez: téged is szeret az Isten! Nem azt nézi, hol voltál, vagy mit csináltál, hanem azt, hogy a fiam vagy, és életet akarok adni neked. Nagyon megható, hogy Jézus feltámadása után azzal köszönt bennünket, hogy „ne féljetek testvéreim, találkozunk!” Adja Isten a félelemmentes kereszténységben a bizalmat, hogy egymást is, akárcsak Istenünket, a testvérünknek tekintsük. Ez kell, hogy erőt adjon ahhoz, hogy a feladatainkat el tudjuk végezni.”

Jelenleg hány intézmény tartozik a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz?

– Mindig azt szoktam mondogatni, én nem vagyok könyvelő, nem leltározok. Jelenleg 54 az intézmények száma, ám mindig van változás, mert például Zsombolyán megszűnt a magyar iskola és óvoda, néhány gyermekünk még bejár Temesvárra, és ha ők ott végeznek, akkor azt a házat már bezárjuk. A gyermekotthonokra én úgy tekintek, mint a madárfészkekre. Romániában és Magyarországon is a hatóságok azt szeretnék, hogy a családok vegyék magukhoz a bajba jutott gyermekeket: ez a nevelőszülői hálózat. Megpróbáljuk ezt építeni, de azt látom, sok ember egy kutyát, egy macskát előbb hazavisz magához, mint egy gyereket. Érzékenyíteni kellene az embereket, de ezzel kapcsolatban is a hit krízisét látom. Ha mélyebb lenne a hitünk, akkor egy gyermek szemében hamarabb meglátnánk a kegyelem forrását, a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Fontos, hogy azt is tudatosítsuk magunkban, Isten selejtet nem teremt. Belénk ivódott, hogy ez a nép ilyen, a másik meg olyan, és ez most működik: egyesek az ukránokkal, mások az oroszokkal nem akarnak szóba állni, megint mások az arabokkal, vagy az amerikaiakkal, a zsidókkal nem beszélnek. Egy tanító néni legrosszabb mondata, ha általánosít: ez az osztály ilyen, vagy olyan. Ki kell javítani mindenkinek a dolgozatát, és kiderül ki ilyen, vagy olyan, vagy amolyan. Egy osztályban is van mindenféle gyerek, így egy nemzet, egy nép esetében is akad mindenféle ember. Őszintén elmondom, hogy nálunk a hétezer gyerekből legalább ezer roma származású volt az elmúlt 35 évben, de én nem tudtam lényeges különbséget megállapítani gyerek és gyerek között. Azt szoktam nekik mondani, van, hogy a Jóisten a mikróban tovább tartott egy kicsit valakit, és az egyik barnább, a másik világosabb lett, de

ugyanabból az anyagból gyúrt, formált minket az Isten.

Hiszem, hogy nem kell néznünk egymás bőrszínét, múltját, hiszen a szenteknek is volt múltjuk, a legbűnösebb embernek is van jövője. Meg kell ajándékoznunk egymást bizalommal, szeretettel.

Mit üzenne azoknak a nőknek, akikkel én a börtönmisszióm során találkozom?

– Amikor Szegeden, a Csillagbörtönben jártam, akkor azt mondtam, hogy akármerre nézek, vasat, rácsot, lakatot, zárakat látok. De ha felfelé tekintek, az ég kék, és én azt gondolom, hogy Isten kitárt karral vár bennünket. Nekik megvan a lehetőségük arra, hogy az élő Istennel való személyes kapcsolatukat intenzíven éljék meg, és ezt ki is kell használni. Kint a világban mindenki rohan, de bent azért akadnak csendes idők, lehetőségek, és igazából azt gondolom, a lelki élet az egy kötél, amely kivezetheti őket onnan. Sokan azok közül, akik megjárták a Gulágot, a börtönöket, elmondták, hogy a nehézségek átvészelésében a hit megélése segítette őket.

Krisztust nem lehet kizárni, neki nem kell zsilipeken keresztül jönni a börtönbe, ő mindig ott van, ha hívod, ha megszólítod, és szeretettel hozzád hajol.

Az élő Isten, ahogy a GPS, segít újra tervezni az életedet. Ez a lényeg: tervezd újra a magad életét! Hidd azt, hogy tavasszal, ahogy megnyessük a fát, és utána kizöldül, ugyanúgy a te életedet is megnyesték. Fájt, de hidd azt, hogy rád virágok, gyümölcsök várnak az életben.

Kereskedő Emőke
szociális lelkigondozó, teológus
www.kereskedoemoke.hu

Vezetőkép: Böjte Csaba ferences szerzetes. Forrás: Kereskedő Emőke