Lovassy Attila katolikus pap, teológus: Az egész lényünket oda kell adni Jézusnak

Ha valaki egy évben csak egyszer menne el szentmisére, én azt tanácsolnám neki, hogy vegyen részt a húsvéti vigília szentmisén, ezen a páratlanul szép katolikus liturgián – mondta a Vasárnap.hu-nak Dr. Lovassy Attila, Vácrátót plébánosa, teológus, főiskolai tanár, szakfelelős, akivel nagyböjt idején beszélgettünk Vácon, az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán a húsvét lényegéről, a feltámadás öröméről, a legmélyebb valóságról, valamint saját életútjának néhány sorsfordító eseményéről. Ebben is, abban is Isten cselekedetei figyelhetők meg.

– Nemrég, tavaly augusztusban lett Vácrátót plébánosa, s közben tanít az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán. Honnan került Vácrátótra?

– Amikor még Dunakeszin szolgáltam plébánosként, felhívott Marton Zsolt püspök atya azzal, hogy megürült a prefektusi szék a Központi Szemináriumban, és megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha én lennék a következő prefektus. Erre az egyházmegyén kívüli szolgálatra elvileg egy pap mondhat nemet, de ha a püspököm kér, és „nincsen alapvető zsigeri ellenvetésem”, akkor ebben meg kell hallani a Szentlélek megszólítását. Öt évet töltöttem ott, ennyire szólt a kinevezés. Kispapok nevelésével foglalkoztam, de nem hagytam abba a tanítást a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán, szeretem ezt az intézményt. Boldogan végeztem a különböző tevékenységeimet Budapesten, ami a lelkipásztorkodást és ami a tanítást illeti, de éppen a kispapok nevelésébe nehezen jöttem bele. Az utolsó két évre vált egyre inkább testhezállóvá számomra ez a szolgálat, bár az elöljárótársakat, munkatársakat, a környezetet és a rám ragadt feladatokat kezdettől szerettem. Így amikor tavaly nyáron Vácrátótra helyeztek plébánosnak, örömmel érkeztem, de nagy szeretettel tekintek vissza a szemináriumi éveimre, a hiányosságaimat pedig a Jóisten irgalmába ajánlom.

– Vácott mit tanít, kiket tanít?

– Katekéta-lelkipásztori munkatárs BA-szakosokat, illetve most indul be itt a hittanár MA-szakunk. Mindkettő levelezős képzés, amelyeken

olyan felnőtteket taníthatok, akik hitükben elkötelezettek, tudják, mit akarnak, és a legtöbb esetben családanyák vagy családapák, gyerekeik vannak és munkahelyük, és mégis marad a tanulmányokra megfelelő energiájuk, mert motiváltak, és az Úr hívja őket.

Számomra óriási ajándék, hogy itt taníthatok, és hála Istennek, jó a kapcsolatunk a hallgatóinkkal, és nekik is egymással. Igazi közösséggé kovácsolódnak az évfolyamok, és mély barátságok szövődnek, nem csupán azért, mert mennyiségileg is sok időt töltünk egymással, és minőségi időt is, de tesszük ezt életünk legkomolyabb ügyének mentén. Szisztematikus teológiai tárgyakat: dogmatikát, fundamentális teológiát, patrológiát tanítok, amiket szeretek, és amiben otthonosabban mozgok.

– Ez, illetve a prefektusi munka, még ha nem is függenek össze, kívülről nézve közel vannak egymáshoz. Mégis teljesen más típusú személyiséget igényelnek?

– Szerintem mást. Lehet, hogy a többi szeminárium prefektusa jobban összeérni látja a két feladatkört, véleményem szerint azonban különbözik.

– Miért?

– Az egyik felnőttek tanításáról szól, oktatási tevékenység, tudományos munka. Egy prefektusnak azonban azzal is foglalkoznia kell, hogy a kispap tanul-e, hogy a nehézségek amire az elöljáró ráláthat, a megoldás felé közeledik-e, a szeminarista visszaérkezett-e a megadott időre, látogatja-e rendszeresen az órákat stb. A többség alapvetően irányban van, de azért ezek a kispapok is valahol ugyanolyan fiatalok, mint a többiek, és saját generációs mintázatukat is hordozzák. Ezt a típusú nevelő szolgálatot nem feltétlenül rám szabták.

– Tudom, hogy a tanítás a papi szolgálatát is megelőzte. Hogy lett teológusból pap?

– Úgy, hogy a Jóisten hívott papnak. Ez ilyen egyszerű. Sőt, ha azon a ponton az lett volna a kérdés, hogy mikor komfortosabb az életem, akkor azt mondtam volna, hogy nem megyek papnak, maradok oktató… Szerettem a tanítást, jól kijöttem a hallgatókkal, Pesten laktam, volt egy kialakult, berendezett életem, házasságra készültem… 31-32 éves voltam, amikor a Jóistennek a hívására igent mondtam, de már azt megelőzően belenyúlt az életembe, ahogyan oktató lettem. Amikor a teológiát civilként elvégeztem a Pázmányon, szívem vágya volt, hogy főiskolán vagy egyetemen taníthassak teológiát. Amíg ezt én akartam, addig ez nem valósult meg. 2007-ben, amikor Pécsen, a főiskolán egy féléves kurzust tartottam, világossá vált számomra, hogy annyira telített ez a terület, hogy esélytelen, hogy huszonévesen civilként teológiát taníthassak, miközben akkor a már oktatókat sem tudták mind alkalmazni.

Éppen egy nagy megtérésen vitt keresztül az Úr, és akkor azt mondtam a Jóistennek, hogy úgy érzem, a tanítási vágyamban leginkább a hiúságom szerepel, és én azt szeretném, amit Ő akar, nem tanítani akarok, hanem az Ő szolgálatába állni.

A Karitásznál szembe is jött velem egy állás, amire jelentkeztem is. Ahogy letettem ezt az Úr elé imádságban, akkor eltelt 3-4 nap, és kaptam egy telefonhívást azzal, hogy volna-e kedvem az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanítani.

A Jóisten megtapasztalásom alapján sokszor ilyen, hogyha az ember őszintén odaad valamit, akkor az Úr azt megtisztítva visszaadja, és akár éppen arra kap elhívást.

Közben elkezdtem dolgozni a karitásznál főállásban, és párhuzamosan tanítottam félállásban. Hamar ráeszméltem, hogy a tanítást tudom jól végezni, a karitász pedig kevésbé nekem való. A félállású főiskolai oktatásból nem tudtam volna megélni, a főállású karitászt pedig nem szerettem volna, nem láttam emberileg jó döntést, Istent kértem, hogy tegyen valamit. És mit csinált? Eltelt megint körülbelül három nap, és akkor felhívtak a főiskoláról, hogy mit szólnék hozzá, ha kineveznének főállásúvá. Ráadásul akkor filozófiai tárgyakat tanítottam, miközben a szisztematikus teológiát szeretem a leginkább. A kérdésben ez is elhangzott, hogy bánnám-e, ha nem filozófiai, hanem szisztematikus teológiai tárgyakat kapnék. Nagy örömmel mondtam igent, és éreztem Isten különös kegyelmét. Szerettem tanítani, és huszonévesként közel voltam azokhoz, akiket tanítottam, ezért lelkesen és megfelelően át is tudtam nekik adni az anyagot. Ebben a pár évben megerősödött bennem az a hívás is, amit a Jóisten ültetett a szívembe, így jelentkeztem papnövendéknek.

„Mindennek a végére Isten teszi a végső pontot”

– Az idei az első húsvétja vácrátóti plébánosként. Hogy áll majd a gyülekezet elé, mi az, amivel készül, mi az, amit feltétlenül el akar nekik mondani ezen a húsvéton? S mire számít, milyen ünnep lesz az idei húsvét a vácrátóti közösségben?

– Nehezen tudnám néhány mondatban összefoglalni, hogy mi a húsvét lényege. Hamvazószerdától bele kell állni ebbe a lelkületbe, a liturgiába, a nagyböjtbe, kimenni az Úr Jézussal 40 napon keresztül a sivatagba. Az egész lényünket oda kell adni Jézusnak, a problémáinkkal együtt. Aki teljesen elmerül a nagyböjtben, az fogja megtapasztalni, hogy mi a szent három nap mélysége, mi a húsvét, a feltámadás. Csupán kultúrkeresztényként „kicsit” megtapasztalni nem lehet. Az Úr a szívünket és a Jézusra figyelésünket kéri. Akkor tudom megérteni a húsvétot, ha bele tudok menni a sötétségbe is, hogyha tudok a kereszthordozó Jézus mellé állni, és tudom hordozni a saját kis keresztemet, akkor tud elvezetni Jézus a feltámadás tapasztalásra. A szent három nap liturgiája gyönyörű és kifejező. Aki eddig az évben csak karácsonykor, az éjféli misén vett részt, lépjen egyet előre, és vegyen részt a szent három nap szertartásain. Jöjjön el nagycsütörtökön az Utolsó Vacsora emlékmiséjére és a lábmosás szertartására, amikor az Úr Jézust elviszik, virrasszon Vele a templomban! Legyen ott nagypénteken, amikor a passió megtörténik, amit elmondunk, eléneklünk, eljátszunk, megjelenítünk… Jézus halálakor az egész kereszténység ott térdel az Úr Jézus keresztje előtt, és leborulva megfogalmazzuk kéréseinket az egész világért. A megváltás csúcspontján nyitva az ég! Újra virrasztunk immár a szentsír előtt, belefutunk a nagyszombatba, amikor is tehetetlenek vagyunk, nem tudunk semmi mást tenni, csak leborulni az Úr Jézus elé, a zsolozsmán kívül nincs is semmilyen liturgia, nem is lehet, csak csend, gyász és egyre hatalmasodó remény.

Aztán jön a húsvéti vigília, és ott állunk a templom előtt az éjszakában a lobogó tűznél, Krisztus világosságánál, ami győz a sötétségen! Az ősi keresztény húsvéti örömének felhangzik a sötét templomban a gyertyák világításában.

Majd az üdvtörténet eseményeit halljuk, egymás után olvassák az ószövetségi olvasmányokat, amelyek a Messiás beteljesedéséért kiáltanak. A teremtéstől, a bűnbeeséstől és a bűn elhatalmasodásától, Isten nagy tettein keresztül, a Kivonuláson át, a próféták várakozásáig és a messiási próféciákig… Majd felgyulladnak a fények, visszatérnek a harangok Rómából és zengenek, és újra megszólal az orgona, és a Dicsőséggel köszöntjük a feltámadt Krisztust, az Evangélium pedig meghirdeti Őt. Ha van felnőtt, akit meg kell keresztelni, akkor ebbe az üzenetbe kereszteljük bele, az egész húsvét mondanivalójába. Megújítjuk a hitvallással hitünket, aztán pedig tartjuk a húsvéti gyertyát a sötétségben a feltámadt Krisztus hírnökeiként, és végül körmenettel kimegyünk a világba, és megvalljuk, hogy ki Ő, hiszen nem akarjuk magunkban tartani. Mindez igazán gyönyörű!

– A feltámadás örömét hozza el az ünnep kirobbanó vidámsággal, miközben háborúk zajlanak a világban, a szomszédban is, harmadik világháború réme fenyeget már évek óta… Ettől függetlenül a feltámadás ünneplésekor lehetünk vidámak?

– Az, amit elsorolt, valóban tragédia, nagyon súlyos és szörnyű, ez a valóság, nem is akarom elvenni az élét. Csakhogy van egy még mélyebb valóság. Ez pedig a húsvété. Ha komolyan vesszük azt, amit Krisztus tett értünk, akkor hívőként tudjuk, mi ennek a kifutása.

Mindennek a végére Isten teszi a végső pontot. Ő pedig úgy teszi, ahogy a világ legnagyobb tragédiájára és kilátástalanságára válaszolt, három nap alatt a történelem legmélyebb pontjából a megváltás forrását fakasztotta Jézus feltámasztásával.

Tudjuk, hogy ez a kimenetel. Ilyen módon nemhogy lehet bennünk öröm, hanem meg kell őrizni ezt az alapvető derűs szemléletünket minden körülmény között! Ez ad célt és perspektívát mindennek a keresztény ember számára. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne legyünk empatikusak azokkal, akik valóban tényleg szenvednek. Sőt, éppen arra hív, de közben a bennünk lévő reményt is megoszthatjuk velük és mindenkivel…

– A gyülekezeten belül, helyben vannak olyan programok, ahol a közösség együtt is benne lehet a húsvétot megelőző várakozásban?

– Hogyne, először is ott van maga a liturgia. Ha abba az ember komolyan beleáll, akkor nem is kell más. Nagyon szépen végigvisz a nagyböjti és húsvéti eseményeken. Ha az is kérdés, hogy van-e valami sajátossága ilyen szempontból a közösségünknek, akkor azt tudom mondani, hogy több is van. Vácrátóton található a Nemzeti Botanikus Kert, ahol minden évben az egyik nagyböjti pénteken keresztutat járunk. Ehhez bárki csatlakozhat az egyházközösségből, a falu közösségéből, vagy aki máshonnan szívesen eljön. Mondhatjuk, hogy a botanikus kerttel szimbolikusan az egész teremtett világot bevonjuk a keresztútba, ahogy majd a feltámadásba is. Gyönyörű ilyenkor az arborétum, hálás vagyok a kert hívő református vezetőjének, hogy ezt megtehetjük. Specialitás nálunk, hogy van egy fakunyhónk a templom előtt, ami karácsonykor a betlehemet jeleníti meg, ilyenkor pedig átalakul, és egy nagyheti installációvá válik, amely a húsvétot, és az azt megelőző eseményeket jelképezi. Egy nyugdíjas óvónőnk segítőivel kreatívan berendezi ezt a teret, így mintegy műalkotásként megjelenik a Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Jézus és az őt köszöntő pálmalevél, a 12 apostol az Utolsó Vacsorán Krisztussal, a lavór víz a lábmosáshoz, a kereszt, a töviskoszorú, a kalapács szegekkel, a korbács, amelyek Jézus szenvedésének és halálának tanúi és okozói, és végül a barlangban ott a lepel, amely jelzi, hogy

„nincs itt, feltámadt.”

– Személyes kérdésekkel kezdtük, zárjuk is azzal. Megosztaná az olvasóinkkal egy régebbi, akár gyerekkori húsvéti emlékét?

– Szívesen, egy tizenéves koromból származó emléket mondanék el. Gimnazista voltam, és lelkigyakorlatra mentünk el a szent három napban a piaristákhoz Kecskemétre. Beszélgetésekkel, előadásokkal, filmmel és más lelki programmal is készültek, de a liturgia adta a lelkigyakorlat törzsét. Bár akkor még a gitáros énekek nyelvén értettem jobban, nem gondoltam volna, hogy az igényes, maximumra törekvő gregorián liturgia ennyire hatni fog rám. Mélyen megérintett és beleégett a lelkembe, máig meghatározó élménnyé vált számomra, ahogy ott végigéltük a húsvéti szent három napot. Ha valaki egy évben csak egyszer menne el szentmisére, én azt tanácsolnám neki, hogy vegyen részt a húsvéti vigília szentmisén, ezen a páratlanul szép katolikus liturgián.

Vezetőkép: Lovassy Attila, Vácrátót plébánosa, teológus, főiskolai tanár, szakfelelős