260 millió két nap alatt – Provokátorokra megy a Júdás-pénz?

Péntek este indult a 4fund.com-on a gyűjtés Szabó Bence volt rendőrszázadosnak, és mindössze két nap alatt már 260–280 millió forint (650–730 ezer euró) gyűlt össze több mint 30 ezer donortól. Elképzelhető-e, hogy a „jótékony cél” mögé rejtve részben aktivista-hálózat logisztikáját, kampánytevékenységet vagy akár provokátorok kifizetését finanszírozzák belőle? Nézzük, miről is van szó.

Szabó Bence ugyanis maga elismerte, hogy bűncselekményt követett el – hivatali visszaéléssel gyanúsítják, miután titkosszolgálati jellegű belső információkat hozott nyilvánosságra a Tisza Párt elleni állítólagos műveletről. Mégis az ellenzéki média hősként ünnepli, Magyar Péter „hazánk lelkiismeretének” nevezte. Jó kérdés, hogy az árulóból miként lesz hős – és vajon nem éppen ő szolgáltatta-e a fedősztorit a Júdás-pénzként is értelmezhető hihetetlen adományhoz, amit aztán ki tudja, ki, mire fordít..?

Csak reménykedhetünk, hogy nem aktivista-hálózat finanszírozására kellett az ellenzék számára, hogy a Majdanhoz hasonló forradalmat robbantsanak ki.

Képzeljük el Kijevet 2013. november 21-én, a fagyos éjszakában. A Majdan Nezalezhnosztyi téren eleinte csak néhány ezer diák és értelmiségi gyűlik össze, kezükben EU-zászlók, arcukon a remény. Viktor Janukovics elnök éppen akkor utasította el az Európai Unióval tervezett társulási megállapodást, inkább az orosz vámúnió felé fordult. A korrupciótól, oligarcháktól és rendőri brutalitástól fulladozó Ukrajnában ez volt az utolsó csepp: „Európát akarunk!” – kiabálták a tüntetők. De mi történt három hónappal később? Hogyan vált egy békés, európai álmokat dédelgető demonstrációból véres zavargás, barikádok, Molotov-koktélok, mesterlövészek és több mint száz halott? Janukovics elmenekült, új, Nyugat-barát kormány alakult – majd jött a Krím annektálása, a donbászi háború és egy ország, amely soha többé nem lett ugyanaz.

A párhuzam a mai Magyarország 2026. márciusi politikai valóságával igencsak megdöbbentő, szinte kísértetiesen pontosak. Úgy tűnik, bevált forgatókönyvet próbálnak meg itt is alkalmazni, a minták túl egyértelműek ahhoz, hogy véletlennek tituláljuk őket.

Első párhuzam: a narratíva – „Európát akarunk” kontra „diktatúra lebontása”

2013-ban a Majdan üzenete kristálytiszta volt: Janukovics „orosz báb”, aki elárulta az európai jövő álmát, korrupt és antidemokratikus. A média – mind a nyugati, mind a helyi ellenzéki – egyöntetűen ezt a történetet nyomta. Ma Magyarországon ugyanez a sablon fut teljes erővel: Orbán Viktor „putyini autokrata”, aki „elszakít minket Európától”, aláássa a jogállamot és a korrupciót építi. A vádak azonosak: korrupció, oligarchák, médiaellenőrzés. De mi a valódi tét? 2013-ban az, hogy Ukrajna ne sodródjon túl közel Moszkvához; 2026-ban az, hogy Magyarország ne maradjon túl távol Brüsszeltől és Washingtontól. Vajon a „nép akarata” dolgozik ezekben a narratívákban, vagy egy előre megírt, geopolitikai érdekeket szolgáló forgatókönyv? És ha a választások előtt hirtelen felerősödik ez a hang, ki irányítja a kórust?

Második párhuzam: a módszerek – az aktivista-képzés, mint láthatatlan fegyver

Itt válik igazán kényelmetlenné a történet. A PestiSrácok.hu 2019-ben részletesen feltárta – és azóta is hivatkozható tény –, hogy Cseh Katalin, a Momentum alapító tagja, akkori orvostanhallgató 2013 júniusa és 2014 szeptembere között az International Federation of Liberal Youth (IFLRY) fehérorosz programjának trénereként dolgozott. (Erről itt olvashat részletesen: LINK)

Workshopokat, tréningeket szervezett belarusz és ukrán fiatal aktivistáknak: megtanította nekik a „békés ellenállás”, a mobilizálás és a nyomásgyakorlás technikáit. Később ezek az aktivisták ott voltak a Majdan téren: szerveztek, barikádokat építettek, vandálkodtak, hozzájárultak a zavargások eszkalációjához. Nem egy naiv egyetemista nyári önkénteskedéséről volt szó, hanem egy berlini központú nemzetközi liberális hálózat bevált receptjéről – pontosan abban az időszakban, amikor a Majdan előkészületei zajlottak.

Ma Magyarországon ugyanez a minta látható, csak kifinomultabban. A kérdés itt már nem elméleti: ha 2013–2014-ben ez a tréningrendszer bevált Kijevben, miért ne működne 2026-ban Budapesten? Miért ne készülnének most is „műhelyekre”, ahol a flashmoboktól a nagyobb léptékű, választások előtti nyomásgyakorlásig mindent elsajátítanak? És ki garantálja, hogy ezek a „tréningek” nem vezetnek majd kontrollált eszkalációhoz?

Harmadik párhuzam: a külső erők és a finanszírozás – a „demokráciaexport” gépezete és a hazai „spontán” milliók részletes elemzése

Itt bontakozik ki legtisztábban a rendszer: nem spontán népfelkelésről, hanem jól olajozott, dollármilliókkal és eurómilliárdokkal megtámogatott gépezetről van szó – amit most kiegészít a hazai ellenzéki körök villámgyors, tömeges crowdfundingja. A Majdan mögött ott álltak az amerikai National Endowment for Democracy (NED) és az USAID, amelyek a „demokráciaépítés” fedőnév alatt évek óta pumpálták a pénzt az ukrán civil társadalomba. Konkrétan: a NED már a 2004-es narancsforradalom idején 65 millió dollárt költött az ellenzék támogatására, majd 2007 és 2015 között további 30 millió dollárt ukrán NGO-kra és „polgári részvételre”.

A 2013–2014-es Euromaidan idején a NED legalább 65 ukrán szervezetet finanszírozott, köztük médiaintézeteket, amelyek „tényellenőrzés” és tájékoztatás címen gerjesztették a narratívát – egyes becslések szerint csak a tüntetések logisztikájára és „fizetéseire” 14 millió dollár ment el.

Az USAID pedig milliárdos skálán dolgozott: Victoria Nuland, az akkori amerikai külügyi államtitkár-helyettes 2013-ban nyíltan bevallotta, hogy az USA 1991 óta ötmilliárd dollárt fektetett Ukrajna „demokratikus átalakításába”. Ehhez jött George Soros Open Society Foundations hálózata: a Kijevben működő International Renaissance Foundation (IRF) révén több mint 230 millió dollár érkezett Ukrajnába évtizedek alatt, ebből jelentős rész a Majdan előtti és utáni években – workshopokra, aktivista-képzésekre, média-támogatásra. Az IFLRY, ahol Cseh Katalin trénereként dolgozott, pontosan ebbe a hálózatba illeszkedett: a német Friedrich Naumann Alapítvány (FDP-közeli) és más liberális donorok támogatásával szervezett tréningeket, amelyek a „békés ellenállás” technikáit tanították a belarusz és ukrán fiataloknak. Nem titkolták: ez a „demokráciaexport” volt, civil társadalom erősítése álcája alatt.

Ma Magyarországon ugyanezek a szereplők és módszerek dolgoznak, csak a csatornák finomabbak és az összegek még nagyobbak. Az Európai Unió jogállamisági mechanizmusai révén már évek óta visszatartják a kohéziós és helyreállítási alapokat: 2026 tavaszán több mint 20 milliárd euró van befagyasztva – ebből 6,3 milliárd euró kohéziós forrás, plusz a RRF-pénzek jelentős része, amelyek augusztusban lejárnak. A brüsszeli feltételek egyértelműek: „jogállam”, „korrupcióellenes reformok”, média-pluralizmus – pontosan azok a narratívák, amelyeket korábban a Momentum, majd a Tisza és az ellenzéki NGO-hálózat is nyom.

Az ellenzék pedig nyíltan ígéri: ha hatalomra kerül, „gyorsan megállapodunk Brüsszellel”, és hazahozzuk a pénzt – Magyar Péter Tisza-pártja például ezt teszi kampánya központi elemévé. Ugyanakkor a háttérben ott vannak a régi ismerősök: Soros Open Society Foundations továbbra is támogat regionális civil kezdeményezéseket, ifjúsági programokat és „demokratikus értékeket” erősítő projekteket; a NED és hasonló amerikai think-tankek pedig továbbra is aktívak a térségben. Az IFLRY-szerű liberális ifjúsági hálózatok workshopjai ma is futnak – csak most már digitálisan, Brüsszel-közelben, magyar aktivistákkal is.

És itt jön a képbe egy friss, 2026. márciusi jelenség, amely tökéletesen illeszkedik a „spontán” mobilizáció mintájába – a Szabó Bence százados (volt NNI-nyomozó, aki névvel-arccal vállalta a Tisza Párt informatikai rendszerének állítólagos titkosszolgálati „bedöntésére” vonatkozó nyomozás részleteit) adománygyűjtésének részletes elemzése. A 4fund.com-on indított kampány („Támogassuk Szabó Bence századost!”, szervező: testvére, Barna Szabó) péntek este (2026. március 27.) indult, eredeti cél: 12 500 euró (~5 millió forint) 90 nap alatt – ügyvédi és jogi költségek, kieső jövedelem pótlása, munkáltatói kölcsön egyösszegű visszafizetése.

A Partizán interjúja és a Direkt36-cikkek után villámgyorsan robbant: fél nap alatt a cél sokszorosát (több mint 200–400 ezer eurót) gyűjtötte, szombat délutánra 246–260 millió forintot, estére pedig a végső zárás előtt már 670–730 ezer eurót (kb. 260–280 millió forintot).

Végleges zárás: 2026. március 29. éjfélkor, a szervező letiltotta a további befizetéseket, mert „messze túlszárnyalta az elképzelést” (?). Összesen 31 092 fizetés érkezett, azaz átlagosan kicsi, grassroots adományok ezreitől (napi több ezer donor), nem néhány nagy támogatótól. Szabó Bence (a történtek hatása alatt) úgy döntött: az összeg bizonyos részét jótékony célra fordítja (kedvezményezettekről később tájékoztatnak). Ez a sebesség (cél túlteljesítése órák alatt), a donorok száma és a politikai kontextus (Tisza-párti narratíva erősítése, Magyar Péter „hősnek” nevezte) arra utal, hogy nem pusztán egyéni szolidaritásról van szó, hanem egy mobilizált, ellenzéki bázis által villámgyorsan aktivált hazai pénzügyi erőforrásról. Vajon ez a 31 ezer donor valóban „spontán” jött össze, vagy a Partizán/Direkt36-szerű média és az ellenzéki hálózatok koordinált mozgósítása tette lehetővé? És hová megy végül a 729 ezer euró „jelentős része” – valóban csak jótékony célra, vagy részben aktivista-logisztikára, kampánytámogatásra? A Majdan aktivistái is kaptak hasonló „támogatási” pénzeket a háttérből; itt a kérdés nyitott: ez a „spontán” milliók nem pont azt a belső finanszírozási bázist építik-e, amely a külföldi milliárdokkal együtt a hatalomváltást készíti elő?

Negyedik párhuzam: a taktika – békés indulás, majd kontrollált eszkaláció

A Majdan elején senki sem akart erőszakot – legalábbis a többség. Békés dalok, sátrak, európai zászlók. Aztán jöttek a provokációk, az „ismeretlen mesterlövészek”, a barikádok, és a média egyoldalúan a kormányt hibáztatta. A zavargás „spontánnak” tűntek, de a háttérben szervezett erők dolgoztak. 2026 Magyarországán is ott a veszély: a parlamenti választások előtt vagy után „békés polgári engedetlenség”, flashmobok, majd hirtelen nagyobb léptékű, „spontán” demonstrációk lehetnek – talán Kossuth téren vagy Deák téren. A kérdés itt is az: mi történik, ha a tiltakozás „véletlenül” átcsap abba a káoszba, amit a Majdan is átélt? Ki húzza meg a határt a békés tiltakozás és a destabilizáció között? És ki nyer a káoszon – a magyar választók, vagy a globális érdekcsoportok?

Ötödik párhuzam: a következmények – a „forradalom” ára és a nyertesek

Ukrajna a Majdan után nem gazdagabb, nem szabadabb, nem európaiabb lett. Gazdasága összeomlott, az ország kettészakadt, háborúba sodródott, szuverenitása nagy részét elvesztette. A „forradalmárok” egy része – köztük a külföldről képzett aktivisták – külföldi karriert épített. Ma Magyarországon is ott a kérdés: akarunk-e egy újabb „méltóság forradalmat”, amely végül nem a népnek, hanem a nemzetközi hálózatoknak hoz nyereséget? Vagy inkább a stabilitást, a nemzeti szuverenitást, a saját döntéshozatalt választjuk? A történelem figyelmeztet: a „színes forradalmak” ritkán hoznak boldogságot azoknak, akiknek a nevében zajlanak.

A minták túl pontosak: a narratíva, a módszerek, a szereplők, a finanszírozás (külföldi milliárdok + a Szabó Bence-féle „spontán” hazai milliók), a taktika és a várható következmények. Csak a tér neve változott – Majdan helyett Kossuth vagy Deák tér. Ha most nem figyelünk oda a tréningekre, a kapcsolatokra, a narratívákra és a külföldi (sőt, a villámgyorsan mobilizált hazai) nyomásra – beleértve a 729 ezer eurós crowdfunding-rekordot –, akkor a Majdan szelleme nem Kijevben, hanem Budapesten ébred fel újra. És akkor nem csak egy tér, hanem egy egész ország jövője lesz a tét. A választás a miénk – de vajon felismerjük-e időben a forgatókönyvet?

Vezetőkép: MTI/EPA