Lackfi János: Már az egészen kicsi gyermekek hatalmas részvéttel tudnak együttérezni a sebzett Jézussal

Lackfi János költő, író, műfordító, nem mellesleg hatgyermekes édesapa és ötunokás nagypapa Kossuth-díjat vehetett át a hétvégén. Az interjúszándékot még előtte rögzítettük legújabb Húsvétváró című könyve kapcsán, így főként annál is maradtunk. A kiadványt nekünk Deák-Vaizer Viktória, csőszi lelkész ajánlotta, akivel a böjtről beszélgettünk, s aki elmondta, háromgyermekes édesanyaként maga is használja otthon Lackfi János ünnepre hangoló versesköteteit. A Harmat Kiadó gondozásában megjelent Húsvétváró – Nagyböjti verses családi naptár költemények és játékos feladatok révén segíti felkészülni az ünnepre, Jézus halál felett aratott győzelmére a gyermekeket és a szüleiket, „segít, hogy átérezzék, mit jelent embernek lenni, apró rezzenésekben, részletekben fellelni a létezés gyönyörűségét, a teremtett világ bőségét” – fogalmazott a szerző.

– A böjt miatt a húsvétra való felkészülés is jól megfogható bárki számára, de valamiért a karácsonyváró advent időszaka mégis hangsúlyosabb Magyarországon, miközben egyértelműen a húsvét a legnagyobb keresztény ünnep. Miért lehet ez így, s hogyan hathat erre a helyzetre a Húsvétváró című pár hete megjelent könyve?

– A visszajelzésekből úgy tűnik, sokaknak segít lépésről lépésre elindulni a húsvét titka felé. Ez nyilván kevésbé könnyű menet a családoknak, hiszen az adventi araszolgatás végén minden közbenső izgalom ellenére egy cuki kisbaba vár, itt pedig a véres fán függő, értünk rettenetesen megkínzott Istenfiú. Mindketten éppúgy ruhátlanok és kiszolgáltatottak, de a halál rémisztő valóság. És persze nyilván a legfontosabb, hogy

a végállomás a feltámadás, a parázson nekünk halat sütő Mester, az emmauszi úton szívünket lángra lobbantó Krisztus, a zárt ajtón keresztül békességet hozó Király.

Ám a megtörtség megtapasztalása mégis nehéz a gyerekeknek. Vagy inkább a felnőtteknek. Az apró, napi feladatok, amik a könyvben találhatók, felkészíthetik, finomhangolhatják a szíveket.

– Alapvetően gyerekeknek szólnak a kötet versei, s a melléjük tett feladatotok, vagy a szülő és a gyermek közös olvasását kívánják meg?

– A Karácsonyváró kapcsán és most is olyan visszajelzéseket kapok, hogy rengeteg család ballag végig közösen ezen az úton. Azt hiszem, ez az igazi lételeme a kötetnek. Mi is végezzük amúgy tízéves Julcsi lányommal a gyakorlatokat, és rettentő izgalmas egymás mellé téve látni, hogyan segít másoknak egy felnőtt és hogyan a gyermek… Vagy mennyire másképp küzdünk meg a haragkezeléssel, a szekrény mögül előhalászott porcicákkal, az ajándékozás érzelmi hullámveréseivel. Kinek megy jobban az elcsendesedés, kinek a harsány tavaszi ruhadarab kiválasztása. Biztosan van önálló, komoly gyermek, aki tudja egyedül használni, de ez alapvetően egy közösségi könyv.

– Hogyan lehet a gyerekeknek érthetően, megfoghatóan beszélni Jézus szenvedéseiről, illetve feltámadásáról?

– Azt hiszem, kell egy nagy levegő, hogy nekivágjunk, ám aztán sokkal könnyebb, mint amennyire mi, felnőttek tartunk ettől. Minket lebénít nemzedékek halálhoz való ellentmondásos, tabukkal teli viszonya.

Azt hiszünk, azzal teszünk jót gyermekeinknek, ha minden drasztikus élménytől, sőt, minden nehézségtől és szenvedéstől megóvjuk őket. Miközben jóval durvább dolgokkal szembesülnek nap mint nap. Világunk agresszivitása játékokban, rajzfilmekben, iskolai zaklatásban csapódik ki.

És már az egészen kicsik hatalmas részvéttel tudnak együttérezni a sebzett Jézussal, hiszen amúgy is tanulgatják az elesések, beütött kezek, szúrós virágok, kemény bútorsarkok világát. A könyv segít, hogy átérezzék, mit jelent embernek lenni, apró rezzenésekben, részletekben fellelni a létezés gyönyörűségét, a teremtett világ bőségét.

– A Húsvétváró című könyve egy újabb közös munkája Lackfi Johannával, illusztrátor lányával. Hogy néz ki a közös alkotás? A versek hívják elő a rajzokat, vagy éppen fordítva?

– Johanna lányom immár a kilencedik kötetemhez készített illusztrációkat. Mindig az adott szövegek tartalmához igazodva teremti meg a vizuális világokat, sóakvarellel vagy más technikával. Elképesztő jó fantáziával választotta ki itt is azokat az állatkákat, melyek egy-egy játékos feladathoz illenek karakterükben. A több tonnával búslakodó orrszarvúk, a vízen háton fekve egymást oltalmazó vidrák, a koronát viselő hamiskás leopárd, a kabriójában napon sütkérező róka, a habfürdőző békák és a többiek mind-mind rettentő szeretni való karakterek, és megmozgatják a gyerekek fantáziáját. Mozgalmas figuralitásában, finom színvilágában, tágas térhasználatában is hozza a kötet a megelevenedő természet dinamikáját. És időközben májusra várható népdalos-himnuszos hangulatú új versgyűjteményemhez, a Szívékszerhez is meglettek Johanna csodás illusztrációi.

– Ha már az egyik lányáról kérdeztem: hogyan fogadták a hírt a gyermekei, az unokái, hogy édesapjuk, nagypapájuk a hétvégén Kossuth-díjas lett?

– Julcsival és Ágnessel, a feleségemmel voltunk a díjátadón. Maga a Millennium emberfeletti erőfeszítéseit tükröző Parlament-épület is megtette már a hatását, nagy élmény ott lenni egy ilyen jelentős elismerés átadásán, pláne díjazottként.

Este pedig szinte a teljes családot sikerült összerántani egy vendéglőbe, ami amúgy majdnem lehetetlen küldetés, megindító volt végignézni rajtuk, e belőlünk lett életen.

A legkisebb unokák még nyilván nem értik, miről van szó, a nagyobbak már tudnak velem örülni.

– Zsámbék városa az Ön révén újabb Kossuth-díjas alkotóra lehet büszke, de mégsem „érte be” a Kossuth-díjak számában a szintén zsámbéki Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművészt, aki most Kossuth-nagydíjat kapott. Zsámbék ennyire inspiráló hely? Illetve ismerik esetleg egymást személyesen?

– Zsámbék nagyon inspiráló hely, már maga a középkori Romtemplom hatalmas időgubanc, falában mongol nyílhegy, törökök nyomai, orosz golyók a világháborúból. Hamarosan megjelenő istenesverses-kötetem pedig annak a körülbelül ötezer kilométernek a termése, amelyet szívdoktoraim javaslatára az elmúlt két évben megtettem a környéken. Volt olyan téli nap, amikor negyvenöt, csordába verődött szarvast számoltam meg a havas mezőn. Egy másik alkalommal szinte pár méternyire voltam az öt csodás nagyvadtól, én a sziklafal tetején, ők a lábánál, láttam rajtuk a riadalmat, mielőtt nekiiramodtak. Vagy fácán szakadt ki mellőlem nem egyszer a bokorból hatalmas robajjal. Vagy egy színpompás fácánkakas szaladt előttem gatyás totyogással több száz métert az úton, alighanem így védte a fészkét, továbbcsalogatott engem, gyanús alakot. De illegette már magát süvöltő is a közvetlen közelemben, mellkasán Jézus vérével. Melocco Miklósnak szívből gratulálok, egyszer zsűriztünk együtt egy helyi tárlaton, de amennyire érzékeltem, ő leginkább magányos oroszlán, és nekem is pörög az életem, ritkán látjuk egymást.

Vezetőkép: Lackfi János költő, mögött a zsámbéki Romtemplom. Fotó: Molnár Mihály