Ungváry Zsolt: A háborúkat nem menedzselni, hanem elkerülni kell
Irán bombázásával és legfőbb vallási vezetőjének likvidálásával újabb véres konfliktus robbant ki, ezúttal is (még) az Európai Unión kívül. Hatása azonban máris érződik kontinensünk gazdasági-politikai viszonyaira. Vajon a kardcsörtetés ízére rákapó németek és franciák most Iránnal is háborúzni akarnak majd, az oroszokkal vívott egyre melegedő hidegháborújuk mellett? Vagy felhorgad bennük az agresszorok iránti újdonsült hév, és a megtámadott perzsák mellé állnak?
Ha ez így lesz, készülhetünk – az orosz invázióra adott reakció mintájára – az USA és Izrael ellen hozott szankciókra? Von der Leyen újabb lobbizásba fog a megtámadott országnak folyósítandó hitel érdekében? Küldenek Iránba fegyvereket, esetleg katonákat? Bejelenti-e Manfred Weber, hogy nem veszünk amerikai LNG-t, mert ezzel egy szuverén állam elleni népirtást finanszírozunk? (Lassan egyébként szükségtelenné válnak a hangzatos nyilatkozatok, hogy ki mindenkitől nem veszünk energiahordozót, mert az orosz kőolajat az ukránok úgyis elzárták – a földgáz-vezetéket már korábban felrobbantották –, a tengeri úton érkező szénhidrogének egy része beragadt a Hormuzi-szorosban, úgyhogy akkor se tudna Európa olajat tankolni, ha különben nem veszne össze minden kitermelővel és szállítóval.)
Látva az uniós vezetők harci vágyát, őszintén reméljük, Peking nem fog a közeljövőben Tajvan irányába félreérthető lépéseket tenni, mert akkor a német-francia tengely hadat üzenhetne Kínának, és ha közben Trump még Grönlandra is elindul, akkor az USÁ-nak is.
Mindez azonban csak vágyálom a megrészegült nyugatiaknak, mert jócskán meghaladja az erejüket. Egyelőre tehát beérik Magyarország kormányának megtámadásával. A fő célpont pedig változatlanul Oroszország, ebbe ölték a legtöbb pénzt és energiát. Rém kellemetlen volna később majd az oroszoknak könyörögni a naftáért, amikor a Perzsa-öbölből nem érkezik az olaj, ezért inkább azon dolgoznak, hogy hosszú távon elfoglalják a keleti olajmezőket, így kaparintva kézbe a csapot.
Ehhez a nagyívű vállalkozáshoz szükséges számukra egy kompatibilis magyar kormány, amelyik nem vétózza meg folyton a jó kis hadi projektjeiket, hanem támogatja őket, és talán majd katonákat is küld a frontra. Van erre még korábbról forgatókönyv, ámbátor ha még két bécsi döntést sem mellékelnek hozzá, mint legutóbb, az azért jelentősen csökkentheti a hajlandóságot. Ennek a háborúnak ugyanis semmi köze hozzánk, még annyira sem, mint a legutóbbi hasonlónak. Jó volna kimaradni belőle; nem gyávaságból vagy a szövetségesi hűség felrúgásából, hanem mert a legostobább és legfeleslegesebb pusztulás, amikor idegen érdekekért hullunk el. (Pláne, hogy ezek az érdekek sokszor kifejezetten ellentétesek a mieinkkel, és nem is biztos, hogy magunktól azon az oldalon lépnénk a háborúba, ahol a szövetségeseink bevetnének.)
Ráadásul egyik tagságunk ratifikálásánál sem volt szó ilyesmiről. A NATO elvileg nem támadó szervezet, tehát egy ukrán-orosz háborúba miért is avatkozna be, amíg nem éri támadás onnan. Persze, ha valamelyik fél megtámadna egy NATO-országot – pl. ukrán drón csapódna be Százhalombattán –, akkor a NATO-nak aktiválnia kéne az ötös cikkelyt, és hadba lépnie Ukrajna ellen.
A EU-belépéskor pedig aztán végképp fel sem merült, hogy hadba vonulnánk egy nem EU-tag állam érdekében, az meg, hogy felvegyünk egy hadban álló országot csak azért, hogy beléphessünk a háborújába, már teljesen a sci-fi kategóriája.
„Az Unió nem hagyhatja cserben Ukrajnát”, zengik a senki által meg nem választott EU-s tisztviselők. Vajon miért nem, hol van ez lefektetve a szerződésekben? És Iránt cserben hagyhatjuk? Vagy Ruandát, Szváziföldet, Curacaót, netán a tengerszint emelkedéstől fenyegetett Tuvalut? Érdekes, hogy minket viszont folyamatosan cserben hagynak. Akár elvi kérdésekben: lásd a kirekesztő Benes-dekrétumok ügyét, a kisebbségi lét elleni román vagy szlovák támadásokat a nyelvtörvénnyel vagy az Úz völgyi kegyeletsértéseket. Továbbá gazdaságilag: tőlünk megtagadják a jogszerűen minket illető támogatásokat, miközben a többszörösét fizetik ki Ukrajnának, ahol csakugyan virágzik a korrupció, a jogállamiság éppen úgy romokban, mint a szólásszabadság.
Hivatkozhatnak a megtámadott iránti szolidaritásra, de nekünk Trianon óta ez ügyben senki sem szólhat be. Minket mindenki cserben hagyott, mi nem rángattuk háborúba a világot – nem két megye, hanem kétharmadnyi ország elvesztése után; pedig nem 30 éves, hanem ezeréves államiság volt a hátunk mögött, nem mesterségesen tákolták össze az országunkat, hanem egy földrajzi-vízrajzi-gazdasági-történelmi egységként létezett évszázadokon át. Miért kéne a bő tizenkétezer négyzetkilométernyi magyar területet megszállva tartó, magyar kisebbségét másodrangúként kezelő, agyonverő ukrán államhatalom mellé állni az oroszokkal szemben, akik sem magyar földet, sem magyar kisebbséget nem birtokolnak. Lehet, ha volna nekik, ők is csúnyán bánnának velük, de egy hipotézisre ne építsünk politikát. Ukrajna iránt semmiféle kötelezettségünk nincs, velük semmilyen szövetségben nem vagyunk.
Az pedig, hogy egyáltalán kinek van joga a sorsunkról, gyerekeink sorsáról szavazni, ugyancsak érvényes kérdés. A DK például előszeretettel venné el a szavazati jogot azon magyar állampolgároktól, akik a jelenlegi határokon kívül születtek. Érdekes felvetés, tárgyalási alapként kezdhetjük mondjuk a Szófiában született, Klara Petrova Dobrevaként anyakönyvezett pártelnökkel.
Vezetőkép: Emmanuel Macron francia elnök és Friedrich Merz német kancellár az EU-tagországok vezetőinek informális találkozójára érkezik az Alden Biesen-kastélyba a belgiumi Bilzenben 2026. február 12-én. Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet
