Ungváry Zsolt: Az egykori külügyminiszter az ellenség oldalára állt

Az első szabadon választott kormány tevékenységét (negyvenöt évnyi megszállás és diktatúra után részben érthetően) olykor beárnyékolta a dilettantizmus, de végre egy nemzeti és demokratikus politikusi garnitúrát remélhettünk, akik között írók, történészek, tanárok próbáltak jószándékúan belekontárkodni a törvényhozás és kormányzás felelősségteljes világába.

Néhány éve derült ki – talán Lezsák Sándornak mint fültanúnak a közléséből –, hogy Helmut Kohl kancellár telefonon azt javasolta Antallnak, az MDF győztes miniszterelnökének, hogy a külügyi posztot bízza Horn Gyulára. Ez a felvetés (egy ellenzéki párt vezetőjét, a régi rendszer meghatározó figuráját bevenni a kormányba) egyszerre abszurd, és ellentmond a demokrácia alapvető szabályainak, másrészt megmutatja, hogyan gondolkodik egy (velünk alapvetően szimpatizáló) német kancellár a magyarokról: alárendelt, másodrangú, utasítható országnak tartja. (Képzeljük el, mi lehet Merz fejében!)

Antall természetesen elutasította a felvetést (Lezsák szerint meg is fagyott a levegő), ám az ex-pufajkás komcsi Horn helyett (akinek a németek 1989 őszi kiengedése miatt volt némi respektje) külügyminiszterré tett Jeszenszky Géza sem volt éppen főnyeremény. (Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a kiválasztásban súlyosan esett a latba az a nem mellékes körülmény, hogy Jeszenszky a miniszterelnök unokahúgának a férje volt.)

Antall többször is átalakította a kormányát, ám volt egy olyan elve, hogy akit éppen erős támadás ér (írott vagy elektronikus média, illetve az ellenzék részéről), azt nem váltja le, hogy ne tűnjön úgy, mintha célt érnének az effélével. Jeszenszkyt azért nem tudta leváltani, mert folyamatosan, talán a legtöbbet kritizált, gúnyolt figura volt.

Ez persze lehetne dicséret is, hiszen akit a balosok bántanak, az csak jó ember lehet. Itt azonban a kérdés összetettebb. Jeszenszky idejére esik ugyanis például az ukrán-magyar alapszerződés aláírása majd parlamenti ratifikálása. A kormánypárti padsorokból érkező megannyi aggodalmas és jogos bírálat ellenére végül az ellenzék szavazatai mentették meg a beterjesztést: vajon mennyire vehette figyelembe ez a dokumentum a nemzeti érdekeket, ha az MDF-esek, kisgazdák és későbbi MIÉP-esek ellenében SZDSZ-es voksokkal ment át? Jeszenszky ugyan hangsúlyozta, mennyi előnyt ígér ez a kárpátaljai magyarságnak (láttuk!), az elutasításra szavazó kisgazda G. Nagyné Maczó Ágnes úgy fogalmazott: „…itt békességben, örömmel, dalolva mondanánk le a határon túl élő magyarokról! Ami ugyanis Kádár Jánosnak nem sikerült – bár 1957-ben megkísérelte –, most az önmagát 15 millió magyar miniszterelnökének valló Antall Józsefnek a demokráciában, hatpárti előzetes egyeztetéssel sikerülni fog. A Házon, őszerinte, biztos, hogy sikerül átvinni ezt a döntést, hisz ígéretet tett erre Kijevben. (…) ilyen hazaáruló döntést csak azok szavazhatnak meg, akiket sakkban tartanak, akiket megvesztegettek.”

A fentiek kontextusba helyezéséhez kapcsolódik, hogy az 1991. december 1-én tartott ukrán függetlenségi népszavazás Kárpátalján két saját kérdéssel is kiegészült: az egyikben a Kárpátalja „különleges önkormányzati státusának” megteremtéséről, a másikban a Beregszászi járás területén kialakítandó „Magyar Autonóm Körzet” létrehozásáról kérték a polgárok véleményét.

Mindkét kérdésre hatalmas többség válaszolt igennel, mégsem lett belőle semmi, és ez az akkori magyar diplomácia ingerküszöbét sem lépte át.

Ugyancsak Jeszenszky intézte el, hogy Szlovákia 1993. január 1-jei létrejöttekor semmilyen garanciát (vagy pláne egy addig nemlétező állam esetében felvethető etnikai alapú kiigazítást) nem kaptunk az ott élő magyarság számára; az elsők között, még a kikiáltást megelőzően ismertük el az új országot.

Jeszenszky végtelenül káros ténykedését követően (ami elsősorban a kiaknázatlan, talán sosem visszatérő lehetőségek elmulasztásában öltött leginkább testet) szerencsére visszább vonult, az Orbán-kormányoknak köszönhetően néhány nagyköveti posztot azért még elfoglalt, újabban azonban ismét belekontárkodik diplomáciai kérdésekbe.

A kedves, joviális öregúr feltűnősködő badarságainak ugyan nincs különösebb jelentősége, de legutóbb megvadult elefántként tiport be a magyar érdekek óvatosan berendezett porcelánboltjába. A Magyar Hangnak azt nyilatkozta ugyanis: „Sokunk félelme, hogy a folyamatos hisztériakeltés mögött az a szándék bújhat meg, hogy valamiféle hamis zászlós akcióval azt állítsák teljesen alaptalanul, hogy Ukrajna fenyegeti és esetleg megtámadja Magyarországot.”

Jeszenszky nem először áll Ukrajna mellé Magyarországgal szemben, de ezek a szavai súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, súrolják a hazaárulás fogalmát. Egyrészt feltételezi a magyar kormányról – és szavainak óhatatlanul súlyt és ellenségeinknek hivatkozási alapot ad, hogy mint egykori diplomata mondja –, hogy képes volna valamiféle önmerényletre. Másrészt, ha mégis ér minket egy ukrán szabotázs (az Északi Áramlat felrobbantása óta ez azért sokkal több vad fantáziálásnál), rá lehet kenni Orbánékra; lám-lám, ahogy Jeszenszky is megmondta, itt a hamis zászlós akció.

Képzeljük el, hogy ez az ember volt Magyarország külügyminisztere. Vajon hogyan képviselte a magyar érdekeket? És hogyan képviselnék azok a ma a Tiszát éltető ellenzékiek, akik egy ukrán-magyar konfliktusban nyíltan az ellenség oldalára álltak, mint Karácsony, Fekete-Győr vagy az ukrán hadsereget éltető Niedermüller? Ugye utóbbi az, aki a fehér, heteroszexuális keresztény férfiakat rémisztő képződménynek tartja, tehát vagy undorodnia kellene az ukrán fegyveres erőktől, vagy azt deklarálta ezzel, hogy úgy véli, soraikban néger ateista (esetleg muszlim) homokosok harcolnak.

Körülbelül ennyit értenek a diplomáciához…

Vezetőkép: Jeszenszky Géza, történész, volt külügyminiszter a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) Eötvös József Kutatóközpont John Lukacs Intézete és a Habsburg Ottó Alapítvány által szervezett, Jalta vagy Helsinki? című konferencián Budapesten, az NKE Ludovika Campuson 2025. május 12-én. MTI/Lakatos Péter