Folytatódik a gyilkolás – Somkuti Bálint szerint jelenleg nincs valós szándék a négy éve tartó háború lezárására
Az orosz-ukrán háborút kétfajta módon lehet lezárni, kompromisszumos békével és összeomlással. Jelenleg úgy néz ki, hogy mind a két fél a másik összeomlására játszik – mondta Somkuti Bálint a Vasárnap.hu-nak. A biztonságpolitikai szakértő szerint azonban a jelek szerint jelenleg egyik fél sem nyitott a békére, mert követeléseik teljes mértékben kizárják egymást.
– Napra pontosan négy éve tört ki az orosz-ukrán háború. Valóban „csak” négy éve? Melyek a legfőbb előzményei a konfliktusnak?
– Ez a fajta háború olyan, mint egy kocsmai verekedés, amire jellemző, hogy nem akkor tör ki, amikor az első pofon elcsattan, hanem mindig vannak előzményei is, ez ebben az esetben is így van. Ukrajna már 2003-2004-ben egy igen érdekes geopolitikai küzdelem középpontjába került a híres narancsos forradalom a külföldi beavatkozások egyik tipikus példáját mutatta, és ennek eredményeképpen egy egyértelműen nyugatbarát kormányzat váltotta le a korábbi, a volt szovjet nómenklatúrából álló vezetést. Viszont ez nem hozott egyensúlyt Ukrajna számára, ide-oda billegett az ország a kiegyensúlyozott politika – amelyet sokszor orosz pártiként is szoktak jellemezni, amit pedig ukrán állampolgárok, ukrán hazafiak vezettek –, illetve egy másik oldal között. Utóbbi oldal úgy akart jót Ukrajnának, hogy a Nyugathoz próbálta közelíteni.
Ez a folyamat ért véget váratlanul 2014-ben, amikor – ez ma már egyértelműen látható – a nyugati puccs megdöntötte az egyensúlyozni próbáló Janukovics-kormányzatot, és utána a szivárványos forradalom mintájára leszervezett hatalomátvétel nyomán, amit nyugodtan nevezhetünk államcsínynek is, egy olyan kormányzat került hatalomra, melynek jelentős része nem is volt ukrán állampolgár.
Benne volt Miheil Szaakasvili, a globalisták grúz képviselője, de volt litván állampolgár ukrán kormányzati pozícióban, ahogy amerikai is. Egy megdöbbentően vegyes társaság gyűlt össze, ami világosan megmutatta, mi volt a célja, és kik voltak a fő támogatói ennek a megoldásnak. Innentől kezdve indult el az a küzdelem, amelyet egyrészt a kelet-ukrajnai úgynevezett népköztársaságok folytattak, illetve a Krím-félsziget. Ezen események után már egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb háború következik, hacsak nem sikerül megállapodnia a feleknek. Megmondom őszintén, én sem gondoltam volna, hogy ez a háború ténylegesen bekövetkezik. Utólagos bölcsességgel elmondhatjuk, hogy a folyamat egyértelmű volt, de miután sem a Nyugat, illetve sem az amerikai demokraták, sem Oroszország nem volt hajlandó engedni a másiknak, ez lett az eredménye. Ne felejtsük el, hogy Vlagyimir Putyin 2021 decemberében még tett egy felhívást az Egyesült Államok felé, amelyet a nyugati sajtó agyonhallgatott, majd egy hadgyakorlatnak álcázva megindult az orosz támadás Ukrajna ellen.
– Mit ért el céljai közül Oroszország, és mi az, amiben Ukrajna képes volt feltartóztatni őket, akár szó szerint, akár képletesen?
– Az orosz támadás rendkívül téves hírszerzési információkra alapozottan indult meg. Az volt az elképzelése a hadműveletet megtervezőknek, hogy a 2022 januári kazahsztáni bevonuláshoz hasonlóan az emberek jelentős többsége támogatni fogja őket, és csak szórványos ellenállás lesz. Azt nem vették figyelembe, nem vehették figyelembe, hogy nagyon komoly pénzek befektetésével – a hírek szerint több 10 milliárd dollárról van szó – a nyugati, elsősorban amerikai titkosszolgálatok vagy megvették, vagy elüldözték, illetve leginkább átállították azokat az ukrán kettős ügynököket, akik orosz szolgálatban is voltak. Úgyhogy Oroszország gyakorlatilag vakon rohant bele ebbe a történetbe, ami később nagyon komoly tisztogatást is eredményezett az orosz titkosszolgálatok soraiban. Az egyértelműen nem a hagyományos hadviselésre készülő alakulatok súlyos veszteségeket szenvedtek 2022 második felében egészen addig, amíg végül meg nem indult a mozgósítás és a teljes körű, mára már különleges katonai műveletnek hívott háború modern ipari háborúvá való átalakulása.
Egyik fél sem érte el a célját, hiszen az orosz előrenyomulás kisebb-nagyobb szünetekkel folyamatos Ukrajnában, viszont a háború elején megfogalmazott célkitűzések – Ukrajna lemondása a NATO-tagságról, az ukrán hadsereg méretének csökkentése, az orosz területi követelések elismertetése, a banderistának vagy nácinak hívott ukrán vezetés lecserélése – közül egyik sem teljesült.
Ukrajna sem ért el igazából semmit, így négy éve egy úgynevezett felőrlő háborút láthatunk a keleti határaink mentén. 
– Mekkora veszteségeket könyvelhetnek el a felek, illetve ezzel összefüggésben az ön véleménye szerint helyesen jár-e el az Európai Unió azzal, hogy Ukrajna támogatásán keresztül tulajdonképpen közreműködik a háborús állapot fenntartásában?
– Kezdjük azzal, hogy egy háború az nagyon kevéssé racionális lépés. A megindítása, illetve a megvívása körül is nagyon sok esetben irracionális érzelmek szoktak felcsapni. A háborút vívó feleken nem nagyon célszerű a racionalitás számonkérése. Ebbe kívülről nem lehet beleszólni. Kérdéseket föl lehet tenni azzal kapcsolatban, hogy meddig racionális, meddig észszerű egy háborút folytatni, de tanácsot adni vagy elítélni a háborúzó feleket lehetetlen, és nem is szabad, mert belülről teljesen másképp néz ki egy ilyen fegyveres küzdelem. A modern háborúnak van egy olyan sajátossága, hogy a nagyobb tűzerővel rendelkező fél okozza a több veszteséget. Már a második világháborúban, de Napóleon idejében is egyébként a tüzérség meghatározó mértékben okozott veszteségeket.
A tüzérségi fölény orosz oldalon van, ebből logikailag kikövetkeztethető, hogy nagyobb az ukrán veszteség, mint az orosz.
Az, hogy pontosan mennyi, lehetetlen megmondani. A veszteségi ráták nyilvánvalóan hétpecsétes titoknak minősülnek, de nem túlzunk akkor, ha azt mondjuk, hogy halott és súlyos sebesült mind a két oldalon több százezer van, tehát a félmilliót elérheti, vagy meg is haladhatja. Óriási veszteségeket szenvedtek el a felek. Az igazi kérdés az, hogy az ukrán küzdelmet támogató Nyugat miért fejt ki nyomást Ukrajnára arra nézvést, hogy az észszerűség határain túl is védelmezze az ország szuverenitását. Nyilván ez egy fontos dolog, de alapvetően fölmerül a kérdés, hogyha nem marad semmi az országból, akkor miért harcoltak azok, akik meghaltak…
– Oroszországban, a hátországban mennyire érezteti hatását a háború?
– A világtörténelem során följegyeztek egy olyan fogalmat, amiről nem szoktak beszélni: egy háborúnak, ami egyébként egy rendkívül véres és pusztító folyamat, van egy olyan oldala is, amit úgy hívnak, hogy háborús konjunktúra. Magyarország ezt például a napóleoni háborúk alatt élte meg, amikor kimaradt a közvetlen hadműveletekből, magyar katonákat a Habsburg-hadseregben vittek el ugyan harcolni, de alapvetően a háborús pusztítás elkerülte az országot, viszont az itt termelt terményekre, az itt tenyésztett lovakra, szarvasmarhákra szüksége volt Európának, úgyhogy ez egy háborús konjunktúrát okozott a 19. század eleji Magyarországon. Nos, ez átmenetileg igaz volt Oroszországra is. Ez a folyamat a hírek alapján körülbelül most kezd el megfordulni, de eddig a háborús konjunktúra azt jelentette, hogy mindenkinek, aki csatlakozott az orosz fegyveres erőkhöz, rendkívül komoly kompenzációt adtak, a halottakért még magasabbat, így az orosz társadalom egyfajta pozitív fényben tekintett a zajló háborúra.
Négy év után már kezdenek látszódni a repedések, de még mindig messze van attól Oroszország, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint amit Ukrajnában látunk, hogy emberek tüntetnek az utcán, mert már nincs elektromos áram.
Noha valóban voltak kisebb fennakadások orosz területeken is például az üzemanyag-ellátásban az ukrán támadások következtében, de ezeket többségében sikerült elhárítania az orosz vezetésnek.
– Ha már említette az elektromos áramot: azok a válaszlépések, amit a szlovák, illetve a magyar kormány tett Ukrajna felé, befolyásolják-e a háború menetét?
– Abból a szempontból befolyásolhatják, hogy
Ukrajna még a Szovjetunióban kiépített vezetékeken keresztül kapta Szlovákiából és Magyarországról az egyébként orosz kőolajból származó finomított kőolajterméket, jellemzően dízelolajat.
A számítások szerint a 40 százalékot is meghaladta a közös magyar-szlovák teljesítmény. Zárójelben jegyezném meg, hogy a szlovák kőolajfinomítás a MOL tulajdonában van, tehát nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a magyar hozzájárulás Ukrajna dízelellátásához 40 százalék fölötti részt tett ki. Most ennek búcsút inthet Ukrajna. Lengyelországból és Romániából is érkezik hozzájuk dízelolaj, de az a sokkal lassabb és nehézkesebb vasúti tartálykocsis szállítás által történik, amelynek a rugalmassága és a kapacitása is alacsonyabb. Tehát ennek mindenképpen lesz hatása az ukrán háborús erőfeszítésekre. A kérdés az, hogy egyáltalán miért tették meg ezt a lépést. A régi magyar mondás értelmében az kiabál, akinek a háza ég, de Ukrajna olyan agresszívan kiabál sok esetben, ami teljesen érthetetlen. Hasonló helyzetben az ember inkább kér és könyörög, nem fenyegetőzik és agresszívan lép föl, legalábbis a logika ezt diktálná. Ezért mondtam azt, hogy a logikát engedjük el egy háborúban.
– Ha jól értettem, az ukránok is használnak, illetve használtak olyan dízelüzemanyagot, ami orosz származék?
– Jelentős mértékben, 40 százalékban, igen. 
– Mint mondta, egy háború nem racionális. Ebből az is következik, hogy jelenleg nincs is arra valós szándék, hogy a felek lezárják a háborút?
– A jelek alapján nincs. Jó lenne, ha felmérnék az érintett felek, hogy ez milyen következményekkel járhat hosszabb távon. Azt érdemes látni, hogy az orosz vezetés egyértelműen egy nemzeti, egzisztenciális kérdéssé tette, és eközben az ukrán vezetés is inkább ezt az álláspontot fogadta el a háború kapcsán.
Nagyon érdekes az, hogy vajon miért vált ki ekkora indulatokat egy olyan állam részéről, amely gyakorlatilag az 1920-as években jött létre – hiszen addig egy határvidék volt meghúzott határok nélkül – olyan területeknek az elcsatolása, ahol az ukrán identitású lakosság aránya meglehetősen alacsony…
Megemlíthető, hogy az a politikai kurzus, amelyik Ukrajnában 2014-ben hatalomra jutott, nagymértékben támaszkodott a Pravij Szektor, a Szvoboda és hasonló, magyar szempontból nehezen értelmezhető soviniszta gondolatokat megfogalmazó csoportokra, és ezek a mai napig meghatározó befolyást gyakorolnak az ukrán politikára. Ez olyan, mintha Magyarországon lenne olyan komolyan vehető politikai tömörülés, amely Nagy Lajos király államát szeretné visszaállítani, amelynek a legenda szerint három tenger mosta a határait. Egy olyan abszurd történelmi logika képviselői vannak meghatározó pozícióban Ukrajnában, amelyet magyar fejjel vagy európai fejjel még elképzelni is nehéz. Hallottam olyan véleményt is, hogy Ukrajna százezer éve úgy néz ki, mint most.
– Tehát nincs is igazán szándék jelenleg a háború lezárására…
– Nincs. A követelések teljes mértékben kizárják egymást. A háborút kétfajta módon lehet lezárni, kompromisszumos békével és összeomlással. Jelenleg úgy néz ki, hogy mind a két fél a másik összeomlására játszik.
Vezetőkép: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő. Forrás: mcc.hu
