„Egy ideig nálam Elvis volt a király, de most már tudom, hogy Jézus a király”

„Amióta megtértem, van bennem egy folyamatos átalakulás, és egyre jobban szeretnék a zenével is Jézusra mutatni” – Bokányi Zsolt székesfehérvári/sárbogárdi rock and roll énekessel, az egykori Sárga Taxi és több más formáció frontemberével, rádiós újságíróval új dalának apropóján megtérésének történetéről, ördögi szimbólumokról, Isten közbelépéséről és magáról a királyról is beszélgettünk.

– A Székesfehérvár Belvárosi Református Egyházközség Békesség című újságjában azt írták rólad korábban, hogy megtérésed előtt „Istentől dacosan elzárkózó világfi” voltál. Tényleg volt olyan időszakod, amikor istentagadó voltál?

– Egy olyan családba születtem, amelyben Isten nem volt beszélgetéstéma. Nem beszélgettünk karácsonykor arról, hogy Jézus Krisztus születésnapja van, egyszerűen csak tartottunk egy ünnepet. Finoman fogalmazva is zaklatott családi háttér az, ahonnan elindultam egy zűrös apával és egy nagy küzdő anyával, aki egyedül nevelt fel három gyereket. Isten nem került szóba. A nagymamám állítólag katolikus volt, de sohasem hallottam imádkozni őt. Mivel ilyen családból érkeztem, nagyon sokáig meg voltam arról győződve, hogy majd én, majd én, majd én, én leszek mindennek a közepe. Rettenetes nagy volt ez egóm, és ez elég durván elhatalmasodott rajtam. Odáig jutottam, hogy amikor egyszer egy beszélgetés során azt találtam mondani, hogy „majd, ha én egyszer találkozom egy pappal, majd elmondom neki, hogy milyen az élet”. Nagyképű voltam. Ráadásul a rock and roll, meg a színpad, meg a sikerek, meg ami azzal jár, még jobban fölborította az ítélőképességemet, mondhatnám azt, hogy elszálltam magamtól. Éltem a „rock and roll-hős” mindennapokat… Közben azért ez ilyen lufi volt csak, mert hát nem én voltam a Mick Jagger a Rolling Stonesból, de én azt hittem. Ez tartott harmincegynehány éves koromig.

Számomra ezért is különösen nagy csoda, hogy az Úristen egyszer csak úgy döntött, hogy megszólít, és belép az életembe.

Felnőtt megtérő vagyok, de nemcsak én, hanem a testvéreim is. Az Úristen megadta azt a csodát, hogy egyszerre konfirmáltunk, egyszerre keresztelkedtünk meg Székesfehérváron, a Széchenyi úti református templomban, mindhárman odatettük az életünket az Úristen elé.

– Somogyi László volt akkoriban annak a gyülekezetnek a lelkipásztora. Tudom, hogy 2008-ban találkoztál vele először.

– Mielőtt vele találkoztam volna, az Úristen már előtte is lökdösött. Megismerkedtem a feleségemmel, Sárbogárdra költöztünk, ott vettünk egy házat, és azt kezdtük el felújítani. Kerestünk egy gipszkartonost, öt embert ajánlottak helyben, a papíron Tormási Ferenc neve volt a legfelül. Ő jött el hozzánk dolgozni, és

az első naptól az utolsó napig minden egyes alkalommal, amikor megjelent, fölment a létrára, járt a keze, és közben mindenféle bevezetés nélkül Jézusról beszélt. Könyököltem, hallgattam és néha rettentő cinikusan felelgettem. Ő öt napon keresztül teljes szerénységgel, alázattal, tisztelettel beszélt Jézus dolgairól, és az ötödik napon már kérdések merültek föl bennem. Lehet, hogy mégsem mond hülyeségeket? Mi van, ha mégis van valami?

A saját életéből merített példákat mondott el evangéliumi üzenetekkel megtámogatva. Tényleg egy csomó kérdés megfogalmazódott bennem, úgyhogy beszéltem erről a feleségemmel, aki református, konfirmált, meg is keresztelték, de akkoriban ő sem volt különösebben vallásgyakorló, de azért adott nekem egy gyerekeknek szóló Képes Bibliát. Azt olvasgatva még jobban összezavarodtam. Ültem egyik reggel a konyhában, és fölcsaptam a megyei napilapot, láttam benne egy hirdetést. Sose fogom elfelejteni, „a XXI. század embere és a Biblia találkozása – Somogyi László lelkipásztor előadása a megyei könyvtárban délután 4 órakor”. Nekem az volt odaírva, hogy „Zsolt, menj el erre az alkalomra!”. Elmentem, meghallgattam, és akkor még inkább összekavarodott bennem minden. Odamentem a lelkipásztorhoz, beszéltem neki a vívódásomról, és föltettem azt a kérdést, hogy „hogyan tovább?”. Ő azt mondta, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, és azzal folytatta, „úgy, hogy üljünk le beszélgetni”. Sokat jártam hozzá, és ő kezdte el megnyitni előttem, hogy mi is történik. Így lettem végül is felnőtt konfirmandus, és csatlakoztam egy felnőtt konfirmációs csoporthoz, amiben egyébként pont tizenketten voltunk bent, mint a tanítványok.

– Azóta is zenélsz, tehát nem fordultál el attól a stílustól, attól a kifejezésmódtól, amit korábban csináltál?

– Nem, de keresem benne az utamat. A műfajjal járó úgynevezett külsőségeket egyre inkább próbálom már letenni. Azt hiszem, hogy ami nagyon sokat változott bennem, az az egóm hátrébb húzódása. Hiszem, hogy az Úristen lelkének a segítségével, de ezt nagyon fontos volt elrendezni magamban, mert ez egy nagyon veszélyes játék. A színpadon állva, amikor a közönség éljenez, az ember hajlamos fölülni erre a hullámra, és egy idő után már elvárásává válik. „Elszáll az agyad” – szokták ezt így is mondani. Ezt például már nem gyakorlom. Jellemzően az ’50-es évek rock and roll zenéjét játszom, illetve a saját dalaimat írom. Van mögöttem jó pár nagylemez, csak a Sárga Taxival csináltunk nyolcat. Amióta megtértem, van bennem egy folyamatos átalakulás, és egyre jobban szeretnék a zenével is Jézusra mutatni. Hidd el, hogy ez nagyon nehéz, mert szeretem a rock and rollt, szeretem ezt az életérzést, azokat a zenéket, ellenben nem szeretem azt, hogyha ebből kimarad az Úristen. A Húrra Hangolva kétfős formációt Nagy Richárd alapi lelkipásztorral közösen kezdtem el, jelenleg Godó Istvánnal csináljuk közösen. Ennek a neve utal a gitárhúrra, de hogyha a második betűtől számoljuk, úgy az Úrra is; egy kicsit szójáték. Dicsőítő dalokat, zsoltárokat játszunk saját feldolgozásban. Emellett továbbra is vállalok rock and roll műsorokat, de a felkéréseket mindig odateszem az Úristen elé. Mi az a műsor, amit elvállaljak, mi az, amit ne? Melyik az a dal, amit elénekeljek, és melyik az, amit ne? Melyik az, ami esetleg rossz irányba vinne, ami már nem kell? A koncertek végén „Isten áldjon benneteket!” felkiáltással köszönök el, ami egy ideig nagyon furcsa volt a zenésztársaknak. Azért ennek a műfajnak megvannak a jellegzetes szimbólumai. Az ördög lángnyelvek, maga az ördög ábrázolás, az okkult dobókockák… Volt egy lemezem, a Sárga Taxinak az ötödik nagylemeze, aminek az volt a címe, hogy Ördögi út. Akkor még annyira ott jártam. A lemezborítón egy lángnyelvekkel dekorált autón ült egy meztelen csaj, maga az ördög vezette a kocsit.

– Annak akkor mi volt a célja? Miért azt kértétek a grafikustól?

– Szerintem nem volt tudatos, inkább csak beleillett a rock and roll szimbólumrendszerébe, meg vagánynak tűnt. Az ördög nagyon csalafinta módon játszik velünk. Nagyon sokszor gondolnánk azt, hogy mi kellő imádsággal, meg mindenféle módon ellen tudunk állni neki, de azért ő úgy vág át bennünket, mint a huzat. Ahogy az Ige mondja, hogy itt nem test és vér ellen való küzdelmetek van, hanem itt a lelkekért megy a harc. Akkor az ördög meg volt nyugodva, hogy hopp, akkor ez megvan, ő az enyém… Ezektől már megmentett az Úristen, már nem csinálok ilyen CD-ket.

– Ahogy a sárbogárdi gipszkartonos a létra legfelső fokáról, mint egy szószékről evangelizált téged, neked is célod, hogy a színpadról evangelizálj?

– Igen, és ezért mondtam pont az előbb, hogy viszont ez ettől nehéz is. Hogyha rock and roll műsort csinálok, akkor ott nagyon finoman tudom csak ezt csepegtetni. Bár nagyon érdekes, hogy már a műfajon belül is megtalálom azokat a dalokat, amiknek van ilyen tartalma. Elvisnek vannak gyönyörű gospel beütésű dalai. Maga Little Richard egy ideig lelkipásztorként is szolgált. Keresem azokat a kapcsolódási pontokat, amiket tovább tudok adni a színpadról. Elmondom az élettörténetem, legalábbis utalgatok rá. Utalok arra, hogy bár játszom ezeket a dalokat, és nagyon szeretem őket, de hogy világos legyen: egy ideig nálam Elvis volt a király, de most már tudom, hogy Jézus a király. Ez ennyire egyszerű, azzal együtt, hogy Elvist továbbra is szeretem. A Húrra Hangolva pedig egyértelműen arról szól, hogy szeretnék többet dicsőíteni.

Ha már én megtért ember vagyok, akkor szeretnék mindenért hálát adni, még inkább, még többet, még többször.

A Bocsáss meg! című dalom már a megtérésemet követően került fel a Sárga Taxi Csillagfény Táncklub lemezére. Ez a dal egy fohász az Úrhoz. A Keskeny úton című dal – ami egy country – is beleillik ezeknek a daloknak a sorába, noha amikor azt írtam, még csak motoszkált bennem valami új érzés. Most itt van a legújabb, a Hozzá tartozom című dalom, ami egy líra, egyértelműen az istenhitemről szól. Most már a zenémmel is szeretném minél jobban megmutatni azt, hogy én hová tartozom.

– Hogyan született meg ez a dal, s mi az, amit át akarsz vele adni?

– A Hozzá tartozom története szintén egy csoda. A Dunakanyarba mentünk egy hétre nyaralni a családommal, amikor megírtam. Soha nem szoktam gitárt vinni ilyenkor, most valahogy, egy rutinmozdulattal mégis betettem az autóba. A harmadik napon ültünk fönt a Dunakanyarban, fönt a hegyen egy gyönyörű szép házban, lenéztem a tájra éjszaka, és azt mondtam, hogy ez valami csoda. Egyszer csak a semmiből érkezett az ihlet. Ez nem megmagyarázható, nem értelmezhető. Elővettem a gitárt, megpengettem azt a hat akkordot, ami szükséges volt a dalhoz, és készen volt. Ott egy az egyben megírtam, már csak finomítgatások kellettek. Érdekessége az is, hogy a dobon kívül minden, tehát a basszusgitár, a gitár, a kíséretek, a gitárszóló, az énekek, az mind az én munkám. Erre különösen is, ha szabad így mondani, büszke vagyok, mert ez tényleg egy egyszemélyes dal ilyen tekintetben. Habár Nagy Richárd lelkipásztor vokálozik a dalban. Neki mutattam meg először, és ő mondta, hogy a vokált nagyon szívesen megcsinálná hozzá. Ez a dal egy a félelmeket lerakó, a múltat elfelejtő, új utat kereső emberről szól, aki egy nyári barangolásban a kérdésekre válaszokat talál.

Vezetőkép: Bokányi Zsolt. Forrás: Facebook/Boka Music