Ungváry Zsolt: A fontos dolgok általában igazak
Az ateista-materialista elmebaj a szocializmus évtizedeiben – sok egyéb történelemhamisító és politikai hazugság mellett – odáig jutott, hogy Jézus Krisztus létezését is megkérdőjelezték, valahová Hamupipőke és Törpapa mesebeli világába száműzve a megtestesült Istent.
Tudjuk, akik éltünk valódi diktatúrában, tényleges sajtó- és szólásszabadság híján, hogy a legnagyobb képtelenségeket és böszmeségeket is lehetett hirdetni, áltudósokkal bebizonyíttatni, az alternatíva nélküli médián, de még a közoktatáson keresztül is terjeszteni.
A jakobinusok annak idején egészen odáig jutottak, hogy az időszámítást is megváltoztatták (a Megváltó megtestesülése helyett a francia köztársaság kikiáltását téve meg kezdőpontnak), de a kommunisták ezt már nem merték meglépni. Hiába tagadták, hogy az Ige emberré lett, azért az éveket mégis onnan számolták.
Ami szintén biztosan tudható, hogy 64-ben Rómában már üldözték a keresztényeket, tehát olyan sokan voltak, hogy a legfőbb hatalom, maga a császár is számolt velük. Alig három évtizeddel vagyunk túl a keresztre feszítésen. Ez kevesebb, mint ami a rendszerváltás óta eltelt. Nyilvánvaló, ha valaki csak kitalálta volna az egész sztorit, sokan felszólaltak volna: mi is ott voltunk Jeruzsálemben, emlékeznénk az esetre.
Ha valaki most híresztelni kezdené, hogy Antall József nem is élt vagy másfelől azt bizonygatná éppenséggel, hogy Budapest utcáin akkoriban egy csodatevő rabbi leprásokat gyógyított és halottakat támasztott fel, rögvest meg tudnánk hazudtolni. Péter és sokan mások azonban tanúskodtak róla, és nem volt, aki cáfolattal álljon elő. Péter annyira biztos volt a dolgában, hogy meg is halt érte.
A hitetlenek egyik gyakori érve – ami egyébként nem is teljesen igaz –, hogy Jézusról és tetteiről csak a Bibliából vannak ismereteink. Csakhogy a Biblia nem egy könyv, amit valaki írt, hanem sok-sok könyv, írás gyűjteménye. Egymástól független beszámolóké. Úgy jött létre, hogy a meglévő tengernyi forrást (Márk vagy János evangéliumait, Pál leveleit, Lukácsnak az apostolok cselekedeteiről szóló tudósítását) egybe fűzték. Méghozzá alapos vizsgálatok után, kirostálva azokat, amikről már a negyedik században is gyanítható volt, hogy talán nem száz százalékosan autentikusak.
Ilyen bőséges anyag igen kevés ókori eseményről, személyről marad fenn. Képzeljük el, hogy valaki felkutat minden iratot, amiben Nagy Sándor életéről, csatáiról szó esik. Ezeket a forrásokat aztán egyben kiadja, és a „Sándor könyve” címet adja neki. Ezek után pedig jönnek az okoskodók, akik azt állítják: Nagy Sándor nem is élt, hiszen amit róla tudunk, azt kizárólag a „Sándor könyvéből” tudjuk, más szövegek nem erősítik meg…
Ha Jézus történelmiségét, tanításának és kínszenvedésének krónikáját kétségbe vonnánk, gyakorlatilag az emberiség történetének jó részét megkérdőjelezhetnénk. S miközben az evangéliumokban felbukkanó megannyi többi figura léte – Tiberiustól Pilátusig, Heródestől Quiriniusig vagy Kaifásig, de akár Szent Péterig, akinek sírja fölött trónol kétezer éve a pápa – nem képezi vita tárgyát, éppen a központi alakot, az egésznek az origóját próbálták valahogy mesévé degradálni.
Ez azonban csak szánalmas és rövid életű kísérlet volt, amiképpen minden, a krisztusi tanítás kigúnyolására, megcáfolására vagy meghamisítására történő igyekezet hamvába holt. Az életben vannak nagy, fontos és igaz dolgok, és vannak kicsik, jelentéktelenek és múlandóak. Legyen mindig erőnk ezeket megkülönböztetni egymástól, és akkor olyan nagy baj talán már nem is lehet.
Vezetőkép: Freepik.com
